Nem is tudom, hol kezdhetném a történetem. Talán ott, hogy egy átlagos lány voltam, átlagos élettel és azzal a meggyőződéssel, mit minden velem egykorú elhisz: velem nem történhet semmi baj. Egy kis faluban laktam nagyanyámmal. Apám a király vadásza volt, mindig úton, messzi erdőkben, városokban járt, csak ünnepekkor láttam. Akkor is csak ritkán. Anyám meghalt, amikor születtem. Nem ismertem őt, csak elmesélés alapján. Azt mondják, a szemeim pont olyan kékek, mint az övéi voltak. Nagyanyám imádta a kézműveskedést, egész héten szőtt, horgolt, kötött, edényeket, nyakláncokat készített, vasárnaponként pedig befogta a kis szekér elé Ebbyt, a szamarat, felpakolta a héten összegyűlt portékát, és elindult a nagyvárosi vásárba. Sokszor vele tartottam én is, szerettem azt a színes forgatagot, a nyüzsgést, az idegen embereket, a sokféle színt, ruhát és arcot. Volt, hogy nagyi mellett álltam és segítettem eladni, de legtöbbször csak sétáltam, és csodáltam az embereket. Minden zsibongott, és nekem gyerekfejjel nagyon-nagyon tetszett.

Nem voltam jó gyerek, mindig a fiúkkal csavarogtam, sose ültem otthon és nem babáztam, mint a korombeli lányok. Persze, nagyinak sokat segítettem, de az más volt. Fiús ruhákban jártam, hosszú hajam sapka alá gyűrtem, és rohantunk játszani, csavarogni az erdőbe, lovagolni, bolondozni a barátaimmal. Boldog idő volt, azt hiszem, akkor úgy éreztem, hogy az élet gyönyörű, tele van lehetőségekkel, csak meg kell ragadni őket. Azóta is így hiszem, csak már nem olyan könnyű megragadni azokat a lehetőségeket. Nem tudom, apám tudta-e, hogy így mulatom az időt, de szerintem akkor se szólt volna semmit, vadászként szabad volt és szabadnak nevelt volna engem is, úgy, mint nagyanyám.

Azt reméltem, a boldog ifjúság évei sosem érnek véget, de tévedtem. Egy férfi állított be hozzánk egyik nap, levelet nyújtott át nagyanyámnak: apám vadászbaleset áldozata lett. Nagyanyám a szívéhez kapott, és összeesett. Egy nap alatt árva lettem, eltűnt a boldogság és a jókedv a napjaimból. Akkor még tizenöt éves voltam csak. Hogy eltartsam magam, ne haljak éhen, magam folytattam a kézműveskedést, kijártam a vásárra, de hamar észre kellett vennem, hogy a kissrác árui nem kellenek az embereknek, bizalmatlanul méregettek, pedig azt hittem, már megismernének. Így egyik nap gondoltam egyet, letettem a fiús holmikat, kibontottam, megfésültem a hajam, úgy mentem a vásárba. Tervem bevált, a portékáimat vitték, és pár év alatt beteljesült az álmom: a város része lettem. Öt év telt el apám halála óta, és úgy éreztem, az életem rendben van. Azt nem mondom, hogy felnőttem és megkomolyodtam, de a felelősség más emberré tett. Talán pont azért, mert valakinek az élete nem lehet „rendben”, megtörtént a baj. Bár azt hiszem, csak akkor éreztem bajnak. Azóta rájöttem, hogy így kellett lennie, és az a vasárnapi vásár úgy beleégett a szívembe, mint talán semmi.

- Jessy! Jessy Irons, várj! – Utánam futott, mikor beért, a derekam köré fonta hosszú karját és megpörgetett. Nevetve eresztett vissza a földre, majd egy durcás kisgyerek hangján szólalt meg. – El se köszöntél tőlem.
- Bocsáss meg, Dean, de tényleg sietnem kell. – Ő volt az egyike a legjobb barátaimnak. Abban a városban élt, ahol a vásárokat tartották, sokszor jött el meglátogatni. Nálam pár évvel fiatalabb volt, barátok voltunk, a szó legmélyebb és legigazibb értelmében. – Most már korán sötétedik, akkor pedig nem szeretem az erdőt. De… ha hazakísérsz, egy kicsit még maradhatok…

Döbbenten láttam, hogy Dean elpirul, még a füle is vörös lett zavarában. Még sose láttam ilyennek, egymás előtt nem voltak titkaink, nem volt semmi szégyellnivaló.
- Tudod, Jessy, az most nem fog menni. Én… találkozom valakivel. Egy lánnyal. Tudod, meséltem neked Suzanna-ról
- Hát persze, hogy emlékszem. Sue helyes lány. – Zavartan bólintott, de kerülte a pillantásom. – Mi van még, Dean? Segítsek valamiben?
- Adj nekem tanácsot, Jessy! Neked már biztos volt udvarlód, hisz olyan szép vagy! Mit szoktak csinálni ilyenkor a fiúk? Szeretem Suzanna-t és félek, hogy valamit rosszul csinálok. – Olyan riadtan és kétségbeesetten nézett, hogy megesett rajta a szívem.
- Csak legyél természetes, kedves, udvarias. Beszélgess vele. Dean, remek ember vagy, ha önmagad adod, már nyert ügyed van. Ha Sue nem látja ezt be, akkor nem is érdemel meg téged.

Dean szélesen elmosolyodott és megölelt, de úgy, hogy a csontjaim ropogtak.

- Akkor majd elveszlek téged – suttogta a fülembe és felnevetett. Favágó családból származott, ő is követni akarta a családi hagyományt. Magas volt, izmos, rövid barna haja mindig kócos, szeme meleg, szeretettel teli, barna. Tényleg úgy gondoltam, Susanna bolond, ha nem csap le rögtön erre a srácra. Sokan hitték a testvéremnek, mert sokszor voltunk együtt, néha én is annak éreztem. Megmagyarázhatatlan és fájó érzés töltött el, ahogy a karjaiba zárt. Torkomat sírás fojtogatta, ahogy kibontakoztam az ölelésből, és megpusziltam.
- Sok szerencsét, Dean.
- Köszönöm, Jess. Vigyázz magadra, nővérkém. – Az ölébe kapott, felrakott a szekérre, és a kezembe adta Ebby kötőfékét. Rácsapott a fenekére, játékosan szalutált, és egy puszit dobott. Nevetve hagytam el a várost, és indultam el hazafelé.

Már eléggé besötétedett, mire odaértem az erdőhöz. Választhattam volna másik utat is, de fáradt voltam, és ez volt a rövidebb út. Már tíz perce a fák között mentünk, amikor Ebby megmakacsolta magát és nem volt hajlandó továbbmenni. A füleit hegyezte és egyfolytában szimatolt, felhúzott ínnyel. A gyomrom összeszorult, ilyet ez a szamár még soha nem csinált. Biztos voltam benne, hogy érez valakit. Lemásztam a szekérről, és próbáltam meggyőzni a csökönyös állatot, ígértem neki mindent, ha hazaér, mi finomat kap vacsorára, de nem tűnt hatásosnak a megvesztegetésem. Ahogy megsimogattam a fejét, megláttam a kezemet, hogy mennyire remeg. Nem tudtam mit csináljak, ekkor egy hang szólalt meg mögöttem. Mély, bársonyos, én mégis szinte pánikba esve fordultam hátra.

- Segíthetek valamiben, kisasszony?

Először nem láttam senkit, majd az egyik fa mellett megmozdult a sötétség, és egy férfi lépett az útra. Valahol a tudatom mélyén arra gondoltam, hogy milyen könnyedén lépett, hisz semmi nesz nem hallatszott, ahogy az avarra állt. Megkövülten néztem, ahogy a hold látogatóm arcára esett, sápadt fényével megvilágítva azt. Vékony, magas ember volt, hosszú, fekete köpenyt viselt. Haja nem tudom, milyen hosszú volt, nem látszott, de biztos, hogy a könyöke körül ért véget, ebben a fényben ezüstös sötétkéknek látszott. Szeme nem látszott, árnyékban maradt, csak a csillogása árulta el, hogy ott van. Furcsán éreztem magam. Ez a férfi a segítségét ajánlja fel, én pedig nem tudok megszólalni, annyira félek tőle. Ebby halk horkantása térített magamhoz. Elkaptam a fejem az útról, hogy megnyugtassam az állatot, mire visszanéztem, a férfi nem volt ott. Halkan kifújtam a levegőt, amit talán a felbukkanása óta nem tettem meg, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy valójában képzelődtem. Szerettem az álmokat és szerettem játszani, de most valahogy nem hajlottam arra, hogy elhiggyem, az előző jelenet nem volt igaz.

Egy ág roppant a hátam mögött, ahogy újra Ebbyhez fordultam, de mielőtt hátranézhettem volna, egy erős kar fonódott a mellkasom köré, leszorítva mind a két karomat, míg egy másik kéz a fejemet fordította arrébb és a hajam söpörte ki a nyakamból. Azt hiszem, tudtam, mi fog következni, és azt is, hogy fölösleges lenne bármit csinálnom, ellenfelem erősebb nálam. De nem is tudtam volna cselekedni, minden szempillantás alatt történt. Égető fájdalmat éreztem, majd egy másodperccel később kellemes zsibbadtság járt át. Megmagyarázhatatlan és elmondhatatlan, azokban a percekben mindent éreztem: a vámpír ajkait a bőrömön, a fogait a nyakamban, a haját, ahogy bársonypuhán végigsimít az arcomon, a kezeit, ahogy lefognak, a testét, ahogy hozzásimul az enyémhez, és éreztem az éjszaka csókját is, ahogy finoman a homlokomra száll. Már nem féltem, nem volt értelme. Tudtam, hogy meg fogok halni. A lábam elgyengült, de ő tartott, hogy ne essek össze. Egyszer csak abbahagyta a nyakam szívását, maga felé fordított és megcsókolt. Vér és valami furcsa édes íz volt a szájában, és lassan minden elsötétedetett előttem.

Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt. A fejem nagyon fájt, úgy éreztem, menten szétrobban. Szomjúságot éreztem, furcsa, egyre erősödő vágyat valami után, amit akkor még nem tudtam meghatározni. Kemény ágyon feküdtem, mellettem egy levél feküdt.

Jessica!

Tegnap éjjel hibát követtem el. Meg kellett volna öljelek, én mégis képtelen voltam megtenni. Vámpír lettél Te is, mint ahogy én, és sokan rajtunk kívül. Keress valakit, aki megtanít neked mindent, az ösztöneid követve rátalálsz. Ne próbálj egyedül boldogulni, nem tudsz semmit ebből a világból, csak bajba kerülnél. Rejtőzz el, tanulj, próbáld meg elfogadni a sorsod. Gyenge voltam. Sajnálom.

Rólam ne beszélj, és sose keress!

A levél alján egy fekete holló képe volt, tökéletes rajz a pokol madaráról és tökéletes állat egy éjszakai vadásznak. Nem tudtam rá haragudni, de azon az éjjel elhatároztam, megkeresem a vámpírt, aki átváltoztatott, még ha ez az életembe is fog kerülni.