Vigyázz rám
- Vigyázz rám – motyogta a fakuló színű virágoknak és a halva született művirágoknak. Szavai halkan szelték át a visszhangos termet. A résnyi ablakon alig szűrődött be a hold fénye, a gyertyák csonkjai kihűlve terpeszkedtek a rozsdás állványokon.
- Vigyázz rám – mormolta újra megvillanó szemmel, félelem és fenyegetés nehezékeivel a lelkén. A hold szégyenében egy felhő mögé rejtőzött, megvonva ezzel a maradék fényt is a kamrától.
- Vigyázz rám – mondta a sötétségnek, de a néma üresség nem nyitotta válaszra a száját. Szavai a saját fülében zengtek csak tovább, elviselhetetlenné téve ezzel a magányt.
- Vigyázz rám… - könyörgött kétségbeesetten, ölelő karokra vágyva, ám csak rettegést kapva ajándékul. Térdre hullott, arcát tenyerébe temette.
- Vigyázz rám… - sírta.
De a csend komor tekintetétől elapadtak könnyei.
- Vigyázz rám! – követelte ekkor, és felnézett a szögletes alakzatra maga előtt. Nem moccant semmi. Az éj percei könyörtelenül vánszorogtak tovább.
- Vigyázz rám! – kiáltotta végül utolsó erejével, és holtan esett összes kedvese koporsója előtt. Akkor a sötétség megenyhült, a hold előkandikált rejteke mögül, s a csend átadta helyét az éj apró neszeinek. Vigyázz rám… visszhangzott az apró keresztes pók fülében, ahogy beszőtte halójával a kamra ajtaját.
A két ezüstös alak egymás ölelésében üldögélt a koporsó tetején.
Hát vigyáz rá, sóhajtott fel egy csillag és hullani kezdett a föld felé, bevilágítva a kicsiny termet felvillanó fényével. Újabb fénykép készült az élet egy pillanatáról az idő hatalmas fényképalbumába. |