Tündérkert

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy férfi és egy nő. Hogy mi volt a nevük? Nem emlékszik rá itt a kis faluban senki. De a szerelmükre mindenki emlékszik, hisz példa nélküli volt. A legnagyobb és legtisztább szerelem volt az övék. Hogy mi is történt annyi éve az elhagyatott kastély kertjében? Egy igazi csoda…

A férfi menekült. Menekült a szörnyű üldözői elől, akik, bárhol is járt, mindig rátaláltak. Az emlékei, az érzései elől rohant, egyre messzebb otthonától, eddigi életétől, barátaitól. Olyan messze, ahol nem ismerheti senki, ahol ő sem ismerhet senkit. Három éve volt úton, de egyik városban, vagy faluban sem lelt fájó szíve orvosságra. Egy kép, egy kislány képe, a halott gyermekéé nem hagyta nyugodni.

Fiatalok voltak, ő is, a felesége is. Szülés közben azonban történt egy baleset… az orvosok csak a lányát tudták megmenteni. Aztán, mikor nyolc éves lett, kilovagoltak mindketten, meg akarta mutatni a kicsinek édesanyja sírját. Ám az odavezető úton farkas falka támadt a lányra és apára. A kis fehér póni, amin a gyerek ült, könnyebb préda volt a kiéhezett állatoknak, elszakították őket egymástól. Hallott mindent: a lány sikoltását, a falka diadalüvöltését. A farkasok aztán eltűntek, olyan gyorsan, amilyen gyorsan előbukkantak a semmiből. A férfi pedig a kicsi keresésére indult. Szívét félelem járta át, mikor meglátta a kicsiny, törékeny testet az egyik bokor alatt. Reszkető lábakkal szállt le lováról és térdelt le az élettelen test mellé. A farkasok nem bántották a lányt, csak a kicsi póni lett a vacsorájuk. A gyerek valószínű leesett róla, és bevágta a fejét. Karjába vette a lányát, most utoljára. Visszalendült lovára, és elvitte őt a temetőbe, odatemette szeme fényét a mellé a nő mellé, akit az életénél is jobban szeretett.

Öt év telt el. Most itt ül, ki tudja, milyen messze tőlük és biztos volt benne, nem megy vissza abba a sírkertbe… többé már nem. Nem emlékezett, mikor kezdett el sírni, de felesége halála óta először, utat engedett szomorúságának. Többé már nem tudta volna visszatartani őket. Itt úgysem láthatja őt senki, ebben a kertben. A távolban egy kis falu fényei látszottak, de nem volt ereje, hogy elmenjen a fogadóig. Az éjszakai csendet hirtelen egy kiáltás törte meg:

- Megígértem neked, hogy vigyázni fogok a lányunkra! Én csak azt akartam, hogy láthassa a sírodat! Sajnálom… Istenem, úgy sajnálom… - a férfi most már zokogva esett térdre, arcát a tenyerébe temette.

Egy finom, gyenge, langyos, tavasz illatú fuvallat borzolta össze haját, majd szárított meg könnyes arcát. Döbbenten nézett körül… hisz ősz volt! Egy rózsabokor illatozott mellette… De hát az előbb elszáradt kórónak nézett ki, csak úgy, mint minden, ebben a kertben… most pedig minden fa, bokor kizöldült, virágok illatoztak körülötte és egy kis énekesmadár énekelte szívszorító dalát a szomorúfűzön. A fa lehajló ágai közül pedig egy nő lépett a férfi elé… Hosszú, földig érő fehér ruha volt rajta, hajában virágkoszorú. A férfi nem akart hinni a szemének: a nő az ő felesége volt. Búcsúzni tért vissza hozzá…

„Nem felejtem el azt a percet

Ahogy jöttél, jó vitézem

Szilaj lovon küldött az Isten,

Ében éjben, útra készen.

Együtt mentünk jó sorsunk útján

De most nekem sietnem kell

Megvárlak majd odafönn az égben

Ne felejtsél addig sem el.

Ilyen szerelem illik krónikába

Ilyen szerelem nem volt soha még

A szemedben csillog könny és hála

Szívednek szentelt tüze ég

Nézem arcodat, ahogy fényben tartod

A könnyedet, amint rám hullajtott

Nem lehet messze már a boldogság

Kettőnkre túlvilági élet vár, ne félj, ne félj!

Ilyen szerelem talán nem volt soha még” *

A férfi ezután a nap után végre el tudta engedi feleségét, emlékét megőrizte mélyen, benn a szívében. Tudta, hogy egyszer újra láthatja őt, kit úgy szeret. A kertben az év minden szakaszában gyönyörű virágok illatoznak, a hó rögtön elolvad, ha oda esik. Sokszor járnak szerelmesek az elvarázsolt kertbe, és többen hallani vélik a nő gyönyörű énekét. A kis falu lakói, ha a kertről beszélnek, csak Tündérkertként emlegetik. Nem is sejthetik, mennyire igazuk van.

* a dal a Bestia című darabból való