Földre érkezésem pillanatában nem tudtam, miért olyan fontos, hogy valakinek barátai legyenek. Bevallom, nem voltam nyitott ezekre a kapcsolatokra, de soha senki nem is akart a barátom lenni. Nehezen ismerkedtem az emberekkel, nehezen fogadtam el a közeledésüket, míg egyszer, sok év után megtörtem. Rájöttem, fontos, hogy olyanok vegyenek körül, akikre számíthatsz, mert az élet nélkülük nagyon nehéz. Féltem, hogy eljátszottam az esélyeimet, de szerencsém volt. Újabb lehetőséget kaptam. Itt tényleg elkezdtem ismerkedni, megismertem olyan érzéseket, amikről álmomban se gondoltam volna, hogy léteznek… Milyen nagyszerű, felemelő és magasztos érzés szeretni, és szeretve lenni.

Amikor úgy éreztem, kész vagyok kitárni a szívem, rosszul döntöttem. Ez indított el lefelé a lejtőn. Egy angyal lelkén a sebek nem gyógyulnak, csak az tudja begyógyítani, aki megsebezte. De az emberek nem foglalkoznak egymás lelkével. Úgy tartják, amit nem látni, az nincs is, így a lélek, mivel megfoghatatlan, nem létezik. Amikor rossz felé fordultam, sokáig azt hittem, az a helyes irány, szerettem a napfényt, a szél susogását, a madarak énekét, ami végigkísért rövidke utamon. Azonban egyik pillanatról a másikra egy sötét erdőben találtam magam, ahol egy óriási szörny mérgezett szavaival a szívembe és lelkembe markolt.

Úgy éreztem azoktól a mondatoktól, mindig egy-egy tüske döfi át a szívem, én pedig csak álltam tehetetlenül, potyogtak a könnyeim és nem értettem, mit tettem rosszul. Hát az volt a baj, hogy teljes szívemből szerettem? Lehet hiba az ember életében, ha valakiben megbízik, aki azt hazudja, meg akarja őt ismerni, majd eltaszítja magától? Ki volt a hibás? Én, ebben biztos vagyok. Tudtam, többet nem bírok a szemébe nézni ugyanúgy, mégis, legközelebbi találkozásunkkor azt akartam, legyen olyan, mint volt. Nem kellett volna sok, csak egy „sajnálom”. Manapság az emberek azt hiszik, ha bocsánatot kérnek, kevesebbek lesznek. Hogy megalázzák magukat egy egyszerű, szívből jövő szóval. Akkor, aznap még meg tudta volna menteni a lelkem. Később már senki nem lett volna képes rá.

A maszk, amit a napfényben levettem, mert zavart a tisztánlátásban, visszakerült arcomra, a lelkem, amit képes lettem volna pár nappal azelőtt kitárni a világnak, most újra rengeteg fallal védtem. Nem találkoztam vele többet. Azt hittem, már el is felejtett. Nem akartam, hogy tudja, mit tett velem, hogy attól a naptól fogva újra féltem az emberektől. Féltem valakinek a kezébe adni a kulcsot, ami megnyitja a lelkem a világnak. Legutóbb visszaéltek vele.

Földi alakom pár éve teljesen megszűnt létezni. Eljött a temetésemre. Sírt. Megdöbbenve néztem az arcát egy közeli domb tetejéről. Nem láthatott egem. Nem is ismert volna meg. A kedves lányból újra egy ragyogó angyal lett, kihullott tollaim helyére újak nőttek. Még aznap új feladatot kaptam. A legnagyobbat, és legragyogóbbat, amit csak egy angyal kívánhat magának. Őrangyal lettem. Nem is akárkinek az őrangyala. Az övé. Minden lépését követem, óvom a lelkét, úgy, ahogy ő sose volt képes óvni az enyémet. A szeretetem soha nem halt meg, örökre beleégett a szívembe, mint az a pár hét, amit a boldogság ragyogó ösvényén töltöttem vele.