Tündértánc 2. - A naplemente

Két év telt el azóta a nap óta, hogy a lány először meglátta a fényeket a tó vizén, és másfél év azóta, hogy először látta a Fekete Herceget. A férfi magával ragadta őt a földről, azóta megismerkedett egy teljesen új világgal: a tündérekével. Meglepte, hogy titokban ők is az emberek között élnek. Tudta, hogy az élők nem láthatják őket, csak érezhetik néha, amikor nagyon egyedül vannak, félnek vagy talán csak egy kis bíztatás kell nekik. Ilyenkor mellettük állnak, támogatják őket, fogják a kezüket, még ha ők ezt az érintést nem is érezhetik, érzi a szívük és megnyugszik tőle.

A lány a csodálatos délután óta nem találkozott a Herceggel. Minden egyes másodpercben remélte, hogy újra láthatja, vágyott az érintésére, ölelésére, bársonyos, mély hangjára, mellyel lágyan dúdolta a dallamot, melyre a tó fölött táncoltak. Néha, amikor feltámadt a szél még most is hallani vélte az elbűvölő zenét, a finom taktusokat. Ilyenkor újra táncolni támadt kedve, de úgy érezte, a herceg nélkül soha nem lesz ugyan olyan… már semmi sem lesz ugyan olyan. Volt, hogy úgy érezte, csak álmodta az egészet, sose tartotta őt a tündér a karjaiban. Ilyenkor fel szeretett volna ébredni, hiszen jobb bottal járni, és várni a csodára, mint újra táncolni, szaladni, repülni, ha tudjuk, az a csoda egyszeri volt és megismételhetetlen. A szíve mélyén érezte: a Fekete Herceg vissza fog hozzá jönni, de az esze tudta, ha ennyi ideig nem jött, talán már sose jön. Egyedül volt, mint ember, most egyedül van, mint tündér…

Ült a dombon. Körülötte csodás virágok illatoztak, az ég hihetetlen színekben pompázott. A rétről az egész völgyet láthatta, elterült a lábai előtt, mint egy ezer színben pompázó szőnyeg. Naplemente… ezt a napszakot szerette a legjobban, bár ez is rá emlékeztette… Minden, minden a világon a férfira emlékeztetett. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, szikrázott a lenyugvó nap fényében. A virágok illatába egy új illat vegyült. Finoman, alig észrevehetően, de ott volt. Biztos volt benne, hogy csak az érzékei játszanak vele, ő nem lehet itt, többé nem lesz már vele. Tompa lódobogás törte meg a csendet, mikor hátrafordult, egy hollófekete csődört látott közeledni a réten át. A nyeregben pedig ott ült a Herceg, gyönyörűen, talán gyönyörűbben, mint amire a lány emlékezett. Tengermély szemeiben milliónyi érzelem látszott, ahogy közeledett a ledermedt nőhöz… Ő még mindig nem akarta elhinni, hogy nem káprázik a szeme, rettegett tőle, most először, hogy felébred, szertefoszlik a látomás, és soha többé nem tér vissza.

A Herceg leszállt a nyeregből, megállt a lány előtt… Tétovázott… nem tudta, hogy fog reagálni. Hogyan is mondhatná el neki, mit érez, amikor eddig a napig ő sem volt teljesen biztos az érzelmeiben. Soha nem szeretett senkit, őt se szerette senki… féltek tőle. Most mégis itt van egy lány, feladta az életét, vele tartott ebbe a csodás világba. Akkor nem tudta, mi lenne a helyes döntés. Vele maradjon, vagy hagyja, had boldoguljon egyedül. Azt gondolta, ő csak tönkre tenné a lány életét. Azon az estén rosszul választott ma már biztos volt benne. Ezt az érzését erősítette meg a másik szeméből sugárzó szenvedély is. Finoman végigsimított az arcán, és óvatosan az ajkára hajolt.

A lány boldogan csókolt vissza, ölelte át a férfit, az ujjai elmerültek fekete hajában. Miután elvált az ajkuk és belenézett a férfi szemébe, látta a ki nem mondott ígéretet: a Herceg soha nem fogja őt újra magára hagyni. Annál sokkal fontosabb neki, mint hogy hagyja elveszni a megtalált boldogságot.