A vámpír szíve

Sötét éjszaka volt. Jessica az utcán kóborolt, úgy érezte, képtelen lenne még hazamenni. Hiszen ott nem várja semmi… illetve, dehogynem. Várja egy férfi, akivel évekkel ezelőtt összekötötte az életét. Hosszú ideje volt Hugh felesége, de szinte az első héten rájött, ő nem ilyen életet szeretne, és főleg nem ezzel a férfival. Persze nem Hugh tehetett róla… Ő szereti. Talán túlságosan is. Félti, óvja, védelmezi őt, és ezzel szinte megfojtja. Jessy elmosolyodott. Sose gondolta volna, hogy egyszer még ezért fog menekülni otthonról. Hiszen gyerekként arról álmodott, hogy a férje ilyen lesz. Szerető, gondoskodó, akivel boldog lehet. Hugh ilyen. De Jessy tudta, érezte, nem ilyen életet akar.

Egy park mellett vitt el az útja. A parkon túl már csak egy réges-régi kastély áll, ki tudja, mióta lakatlanul. Nem is sejthette, hogy a kastély ura, a Gróf évek óta vár rá. Még kislány korában, amikor egyszer megszökött otthonról, akkor találkoztak először. A férfi beleszeretett a lány ártatlan szépségébe. De ekkor ő még csak nyolc éves volt. A Gróf tudta, ő tud várni. Hiszen mi az a húsz év egy örökkévalósághoz képest? Semmi. Most, épp húsz évvel később, a lány éjjel újra az utcán volt. A férfi nézte a fák közül, a szíve, ami ki tudja mióta volt hideg, mint a kő, hevesen dobogott. Tudta, a lány róla álmodik azóta az este óta. Azért is nem találja a boldogságot, azért menekül minden, és mindenki elöl. Nem volt benne biztos, hogy ő olyan életet tudna adni a lánynak, amilyet megérdemel. Csak azt érezte, boldogabbá teheti, mint Hugh bármikor.

Jessy teljesen elgondolkodott, szinte nem is nézte, merre viszik lábai, csak akkor vette észre, hogy rossz úton jár, amikor egy sötét és eléggé rémisztő helyre ért. A parkban volt, a kedvenc parkjában, de az most árnyékkal teli volt, elhagyatott és félelmetes. Mégis érezte, nem véletlenül van itt. Az egyik fa mögött észrevett valakit. Ahogy közelebb ért, a telihold fénye rásütött a jól ismert arcra. Hiszen már látta őt. Azon az éjjel… és azóta álmaiban minden este. Őt kereste mindenkiben, ezeket a ragyogó kék szemeket, ezt az ezüstösen csillogó hajat, a puha, vörös ajkakat. A Gróf elmosolyodott. Kivillantak hosszú metszőfogai, de Jessy nem ijedt meg. Már úgy érezte, nem képes félni semmitől. Hiszen eljött érte az ő Sötét Angyala, akire várt, és akire ha még húsz évig várna, akkor is ilyen lenne, hiszen egy Grófon, egy vámpíron nem fog az idő. Meglepődött, hogy a felfedezés, hogy a férfi vámpír, különös izgalommal tölti el. A hold elé egy felhő úszott, s mikor a park újra kékes fénybe borult, a Gróf a lány előtt állt. Finoman végigsimított a lány arcán, végig a vállán és a karján, majd a kézfejére lágy csókot lehelt.

Kézen fogta Jessyt, és a kastélyába vezette. Az ajtó hangtalanul tárult fel a férfi egy intésére, a hallban gyertyák, fáklyák lobbantak lángra, kísérteties volt, de mégis meseszép. A Gróf szembefordult a lánnyal:

- Az emeleten van a szobád. Találsz ott egy ruhát, öltözz át - majd a jobb oldali díszesen faragott ajtóra mutatott. - Az a nappali. Ott várlak, Hercegnőm.   

Jessy felment a mutatott irányba, s ahogy az emeletre ért, a szemközti ajtó kinyílt, s a gyertyák fellobbantak ugyanúgy, ahogy pár perccel korábban a hallban. A szoba szép volt, díszes, mégsem giccses. A legnagyobb tárgy a szobában egy baldachinos ágy volt, mellette pedig egy díszes tükör. Az ágyon egy doboz feküdt, rajta gyönyörű betűkkel:  

                                                                         Jessica Sparrow

A lány kinyitotta a dobozt és egy finom, selymes anyagból készült éjkék ruhát talált benne, hozzá illő nyakékkel és egy pár cipővel. Gyorsan felöltözött, majd megnézte magát a tükörben. A lélegzete is elállt: a ruhát mintha ráöntötték volna, színe kiemelte a szeme borostyán ragyogását, dekoltázsa diszkrét volt, takart, de mutatott, összességében Jessy gyönyörű volt.

Remegő lábakkal indult le a lépcsőn, hogy csatlakozzon a vámpírhoz, aki már biztos türelmetlen. Ahogy közeledett az ajtóhoz, ez is magától kinyílt. Jessy még egy kicsit most is megijedt az önálló életet élő dolgoktól, de megpróbálta palástolni, nehogy a férfi kinevesse félelme miatt. A Gróf a szobában állt és a tüzet nézte. A nappali berendezése szép volt, finom ízlésről árulkodott. A függöny és a szőnyeg bordó volt, a bútorok lágy barnák. A kandallóban finom tűz lobogott, otthonossá, meleggé téve a szobát. A férfi még mindig nem nézett a lányra, így volt ideje egy kicsit őt is tanulmányozni. A bőre sápadt volt, szeme kék, de meleg kék, mint az óceánok kékje. Haja fekete, a holdfényben ezüstösen csillogott, most a tűz fénye játszott rajta.

Végül a lányra emelte tekintetét, és Jessy szerette volna megölelni, annyira magányosnak, szomorúnak látszott az arca. A szeme furcsán csillogott, a lány először azt hitte, a Gróf sírt… de egy vámpír tud sírni? Hiszen ahhoz szív kell, lelkiismeret… Egy vámpírnak van ilyen? Hirtelen elszégyellte magát a gondolatai miatt. Nyugodtan a férfi szemébe nézett és várta, mi fog történni. Meg fogja harapni? Megöli? Esetleg őt is az éjszaka teremtményévé teszi? Tudna ő úgy élni? Évszázadokon át, hogy emberek életét kell elvennie, csak azért, hogy ő élhessen? Élet ez egyáltalán? Tudta, ő most már innen nem menekülhet. Eljött a gróffal, felvette a ruhát, amit adott neki, ő választott. Elfogadja, amit a férfi fog tenni, bármi legyen is az. Eszébe jutott Hugh. Mit fog szólni, ha ő nem ér haza? Most is már biztos ideges. Vajon elindul megkeresni őt? Vagy ül csak otthon, és bámul a kandallóba, mint a Gróf az előbb? Millió kérdés cikázott át az agyán, miközben elmerült a kék szempár gyönyörű tengerében. A vámpír odalépett elé, és lágyan, forrón megcsókolta. Karjait Jessy dereka köré fonta, teste meleget árasztott, ahogy a lány hozzásimult.

- Ha tudnád, Jessica, mióta várom ezt a pillanatot. De most, hogy itt vagy, elbizonytalanodtam. Azt már kicsi korod óta tudom, hogy szeretlek. Jobban, mint ezalatt az ötszáz év alatt bárkit. De most úgy érzem, egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy itt legyél, hogy átölelj, hogy megcsókolj. Én gyilkos vagyok. És jobban szeretlek annál, hogy megharapjalak, elvegyem az életed, elvegyem tőled a nap fényét, a barátaidat, a szerelmedet. Tudom, hogy szereted Hugh-t. Az én átkom volt, hogy várj rám, várj rám addig, míg felnőtt nő nem leszel, míg egy éjjel aztán eljössz hozzám. Mindent elterveztem, de most képtelen vagyok megtenni. Menj el. Szeretlek. Képtelen vagyok megölni téged, és nem tudnám elviselni, hogy halandóként élj velem. Nem tudnám végignézni, hogy megöregszel, hogy eltűnik ez a gyönyörű csillogás a szemedből, hogy a hajad megőszül, kihullik, és szép lassan eltűnsz mellőlem, míg én ez idő alatt semmit nem változom. Nehéz ezt mondanom, de leveszem rólad az átkom, ezzel el fogsz felejteni engem is, Hercegnőm. Szeretném, hogy boldog legyél. Menj, menj a kedvesedhez, már biztos nagyon aggódik érted. Menj, Jessica. Menj, míg van erőm elengedni Téged.

Jessy tudta, érezte, hogy a férfinek igaza van. Ránézett, átkarolta a nyakát és egy óvatos, utolsó csókot lehet a férfi szájára. Azután megfordult és hátra se nézve elhagyta a vámpírgróf kastélyát. A kastélyból másnap reggelre nem maradt más, csak hamu. Hogy valaki volt-e bent, amikor a katasztrófa történt, senki se tudta, mint ahogy azt se, mi történt. A Gróf ígéretével ellentétben a lány sose felejtette el őt, halála napjáig emlékezett a szeme színére, forró csókjára, lágy ölelésére.