A kicsi lány szállt a széllel. Imádta a tavaszt, ilyenkor a természet újjá éled, a madarak gyönyörűen trilláznak a fákon, a virágok illatoznak és az egész világba élet, béke költözik. Mindig úgy tartotta, hogy ilyenkor a legszebb élni. Az emberek által nem háborgatott területen lakott, mélyen az erdőben, ahol minden vadállatnak jutott menedék a vihar vagy a vadászok elől. A tündérke kedvenc szórakozása volt, hogy hanyatt fekszik a levegőben, hogy repítse el őt a szél messzire, meseszép tájakra. Most is ezt játszotta. A szél felkapta törékeny kis testét és dobálta, csikizte, játszott vele, megpróbálta a legszebb virág mellé, a legmelegebb napos foltra lerakni a zöld ruhás, barna hajú kis teremtményt. Egy kis póni poroszkált a réten, a szél felé repítette a lányt és lerakta a hátára. Ő pedig kacagott, jóízűen, vidáman, úgy, ahogy kisgyermekek tudnak, szabadon, következmények nélkül. Nevetése betöltötte a kis rétet, a madarak éneke vidámabbá vált, nevettek ők is a kis tündérrel.