A Vámpír és a Lány
Ment az erdőben, sötét volt, talán éjfél is elmúlt. Nem látott rendesen, bár telihold volt, a sűrű lombkorona eltakarta legkisebb fényt is riadt szeme elől. Tudta, érezte, meg fogja őt találni, meg kell találnia, hisz nélküle az élete már nem ér semmit. Hiányzott neki a lány, bár ezt ő maga is alig tudta elhinni. Abban a pillanatban megbánta kegyetlen szavait, amikor kimondta őket, de csak így menthette meg őt az örök kárhozattól, ami mellette várt volna rá, hiszen az éjjel magányos vándorainak a szerelem olyan fényűzés, amit nem engedhettek meg maguknak. A lány, ha maga elé képzelte, fehér volt, gyönyörű, míg ő mellette csak egy sötét árnyékként létezett. Emlékezett azokra az ékkőként ragyogó szemekre, a könnycseppre, ami végigfolyt azon az arcon. Hát ezt is megérte: egy nő, ráadásul egy halandó nő sírt miatta. Nem azért, mert sebet ejtett rajta, hanem pont azért, mert nem.
Azt kérte, harapja meg, hogy változtassa át olyanná, amilyennek látni akarja őt, hogy csak az övé legyen. Szerette a lányt, jobban, mint az elmúlt háromszázötven év alatt bárkit. Pont ezért lett volna olyan nehéz megtennie. Ő azzal érvelt, hogy így örökre együtt maradhatnak, de a vámpír biztos volt benne, a lány nem tudja, milyen nagy súlya van a szavainak: nem tudja, mit jelent: örökre. Neki, halandóként talán csak egy szó, nem azt jelenti, mint egy vámpírnak. Az ő számára az örökre mára már egy félelmetes szóvá vált: hihetetlenül hosszú, emberi ésszel felfoghatatlan idő, kirekesztve, menekülve, félelemben élve.
Zajt hallott, nem jött túl közelről, de kifinomodott hallása a legkisebb zörejt is észlelte. Megszaporázta lépteit, már szinte futott. Vér szagát hozta felé a lágy szellő, érzékei élesebbek lettek, és rohant, rohant a vérszag után, egy kis tisztás felé. Tudta, érezte, hogy valami baj történt, talán pont a lánnyal. Hisz ezért ment utána, nehogy valami butaságot csináljon. Az erdő fái összemosódtak szeme előtt, a vér szaga egyre jobban betöltötte a levegőt, de ezt csak az ő érzékeny orra érezte.
Mikor kiért a tisztásra, földbe gyökerezett a lába: ott látta a lányt a földön fekve, körülötte óriási vértócsa gyűlt össze, a szívéből pedig egy kés állt ki. A vámpír dermedten nézte szerelmét, szíve, amiről azt hitte, már nem képes érzelmekre, szinte összeroppant a fájdalomtól, amit a lány elvesztése okozott. Döbbenten vette észre, pont az ő kése, amit azért adott neki, hogy meg tudja védeni magát, amikor esténként eljön hozzá, vette el az életét. Lerogyott halott kedvese mellé, szeméből most, évszázadok után, hideg könnycseppek gördültek le. Karjaiba vette a szeretett nő testét és ringatta, mint egy gyermeket.
Közeledett a hajnal, de ő csak ült, révetegen bámult maga elé, miközben szorította a lányt, mintha ezzel meg nem történtté tudná tenni az estét, a halálát.
A nap első sugarai aranyra festették a fák koronáját, de a férfit nem érdekelte. Ha akart volna, se tudott volna már visszatérni biztonságot jelentő barlangjába. Amikor a napsugarak elérték a vámpír testét, ő lágy csókot lehelt kedvese ajkára utoljára szerelmesen, búcsúzásul és bocsánatkérésképp. Lágy mosoly játszott ajkán, mikor utoljára rámosolygott szép szerelmére, majd köddé vált a reggeli napsütésben. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
