Tündérmese

            Egy temető… és egy szomorú, fehér márvány emléktábla névvel és két dátummal. Két, egymáshoz túl közeli dátummal. Mit tettem? Nem vigyáztam Rád eléggé, nem óvtalak, bár esküt tettem rá, megvédelek. Most mégis itt állok, és emlékezem. Rád. Az eskümre. A szeretetre, ami soha nem fog eltűnni a szívemből. Hős voltál, nekem már mindig is az maradsz. Az én éjszín szemű hősöm. Aki megmutatta, hogy érdemes élni és azt is, hogyan. Sokáig nem akartam igazat adni neked, de mégis beloptad magad örökre a szívembe, a lelkembe.

            Gyerek voltál még, bár felnőtt testben, a lelked soha nem változott. Mint egy gyermek, sárkányokon lovagoltál az éjben, eljátszottad, hogy te vagy a herceg, a koldus, a király. Egy játszótér volt számodra a világ, és mindenki játszott veled, mert szerettek a játszótársaid lenni. De ez a világ mégis túl kemény volt, egy olyannak, mint te. Akinek az élet egy móka, azt előbb-utóbb utoléri a végzet. Szokták mondani, hogy „mindig a jók mennek el”. Te talán túl jó voltál ebbe a romlott, hazug világba.

            Amikor kiderült a betegséged, megesküdtem, hogy melletted maradok, bármi történjen. Az orvosok azt mondták, pár hónap, és már nem fogsz emlékezni arra, ki vagy, vagy hogy én ki vagyok. De nem adtam fel. Hittem, a szeretetem megment téged, ha én vigyázok rád, nem lehet bajod. A betegség híre nem borított ki, nem csapkodtál, nem lettél szomorú. Én legalábbis nem láttam rajtad. Jobban belevetetted magad az életbe, nem akartál kihagyni semmit. Abban a pár hónapban szárnyaltál, a halálod közeledtével éltél csak igazán, bár addig is kalandos életed volt.

            A kórházban meséltem mindenféle bolondságot, amiket én találtam ki arról a világról, mit úgy szerettél. Akkor is, mikor már jelét sem adtad annak, hogy hallasz, hogy értesz. Azt se tudtam, ébren vagy-e, vagy alszol. Hogy újra a szemedbe nézhetek-e, láthatom-e a mosolyodat, vagy azzal kell már élnem, ami úgy belevésődött az emlékezetembe. Ültél a folyóparton egy sziklán, én melletted álltam. A lemenő nap narancssárga színe játszott barna hajadon, a szemed egészen különleges volt ebben a fényben. Nevettél, már nem emlékszem, min. Akkor is az a mosoly bűvölt el, és ma is beleremeg a lelkem, ha rá gondolok. Ez a kép belém égett, és tudom, senki nem tudná tőlem elvenni.

            Egyik nap aztán, mikor bementem hozzád, az ágyad üres volt. Azt mondták, álmodban mentél el, nem szenvedtél, az arcodon lágy mosollyal találtak rád reggel. Azt hittem, belehalok a fájdalomba. Itt hagytál szó nélkül, nem köszönhettem el tőled, nem foghattam meg a kezed, nem simogathattam meg az arcod utoljára. Dühös voltam, és csalódott. Hát mégsem sikerül megmentenem téged, itt hagytál, egyedül, magányosan.

            A temetésed után, mikor az emberek elmentek és egyedül maradtam, leültem a sírod szélére, néztem a két évszámot és a betűket, amelyek a számomra legfontosabb ember nevét rajzolták ki. Aznap rájöttem: nem hagytál itt egyedül, nem mentél el anélkül, hogy gondoltál volna rám: egy gyönyörű tündérmesét hagytál itt nekem, azt, ami a mi életünk volt. Hisz az volt: egy mese. Holdas éjeken, ha kiülök az ablakba, azóta is látni vélem a férfit, aki szerette a világot és a világ viszont szerette, aki meglovagolta a legvadabb sárkányt és soha nem félt a szívét odaadni senkinek, még akkor sem, ha sejtette, nem fognak rá vigyázni. A legboldogabb embernek érezem magam: olyan oldalról ismerhettelek, ahonnan soha, senki, és hiszem, tudom, hogy egy nap újra együtt fogunk belecsöppenni egy másik mesébe, egy másik életbe és ott újra boldogok leszünk.