Csak tíz könnycsepp….

Az első könnycseppet születése pillanatában ejtette. Talán tudta, ez nem jó világ, neki soha nem lehet boldog élete.

A második könnycsepp akkor indult útjára, mikor rájött: nem őt várták, amikor tényleg tudatosult benne: ez egy rossz hely, rossz világ.

A harmadik könnycseppjét a tehetetlenség szülte, mikor apja folyamatosan verte, de nem csak őt, édesanyját is.

A negyedik könnycseppet a temető szomjas földje szívta magába, mikor édesanyja sírjára borulva esküt tett, megbosszulja a halálát.

Az ötödik könnycseppet csak a Hold láthatta egy szomorú estén, amikor kiderült: az élete nem változhat meg, a Roxfortban is csak bántani fogják és soha nem lesz igazi barátja. Akkor, ott az ablakban a gyermekkorát gyászolta, mely elmúlt anélkül, hogy akár elkezdődhetett volna.

A hatodik könnycsepp kilóg a sorból: az egyetlen, amit nem bánat szült: egy lány szerette őt és ő viszont szerette a lányt. Most tudta meg, milyen szeretni és szeretve lenni.

Talán a hetedik könnycsepp volt a legfájdalmasabb: a lány elhagyta, és feleségül ment az ő ellenségéhez. Soha nem mondta el neki, mit is érzett valójában. Akkor talán minden más lett volna.

A nyolcadik volt az utolsó, amit a lány miatt ejtett, a temetésén, hisz megakadályozhatta volna a tragédiát, figyelmeztethette volna… magát okolta, tudta, sose bocsátja meg magának.

A kilencedik könnycsepp a szabadságnak szólt. Megszabadult csúf bélyegétől, szabad ember lehetett, a világ újra szép lehetett volna…

És most, ebben a pillanatban gördül végig arcán a tizedik, utolsó könnycsepp azokért, akiket elvesztett, az elveszett pillanatokért, mondatokért, barátokért – akik lehettek volna, a szavakért, amiket már annyira megbánt. Egy családért, ami lehetett volna, de soha nem lett, egy életért, amiről álmodott, de nem kaphatta meg.

Áll a sziklán a tengerparton, a hűvös szél lecsókolja arcáról azt a kis kósza cseppet. A lemenő nap sugaraiba néz, ez az utolsó amit lát a világból, mielőtt a háborgó tenger habjai örökre elnyelik testét.