Aki a zenét annyira szerette
A tengernél meghúzódó iszapsétányon lépkedek. Jobb láb, bal láb. Egy pár láb lépked a homokban, egyedül vagyok, egészen egyedül. A nap épp most ereszkedik le égi pályájáról a földhöz, a fények visszatükröződnek a csillámló habokon. Az ár elvonult, már érkezik az apály.
Néma a táj. A szél se fúj, csak egy könnyű szellő lebbenti meg néha hajamat, kacérkodik vékony ruhámmal, majd tovaszáll, mintha sosem járt volna erre.
Mezítlábas talpam óvatosan tapos a sétány kagylókkal kövezett talaján. Rendületlenül tartok előre a káprázatos nyári alkonyatban.
Lassan sötétedik, s én a partot már messze magam mögött hagytam. Ha visszanézek, már nem találja szemem a kicsiny falu körvonalait, innen minden simának, végtelennek és nedvesnek látszik.
Szeretem a vizet, a kék tengert. Ez az igazi otthonom talán, mindig visszatévedek ide sejtelmes éjszakákon, mikor a megnyugvást, a békét keresem, s máshol nem találom.
Egyszer madárhangot hallok. Fönn, a felhők között szárnyal, majd váratlanul zuhanni kezd. Egy sirály, mely vacsorát keres magának, talán.
Egyre sötétebb és sötétebb lesz.
Aztán ismét meghallok valamit a csend sóhajtásai közt. Zene szól. Halkan, gyengéden, hívogatón. Vajon honnan jöhet?
Hisz amerre csak nézek, homok és víz terül el a horizont alatt.
A zene egyre erősödik, egyre hangosabb és szívet gyönyörködtetőbb.
Egy csodaszép dallam, mit már évek óta ismerek. De ki játszik vajon az éjszakai zongorán? Ki énekel a tengerpart távoli homályában?
Senki. A zenét én hallom csak, egyedül. Bennem szólnak a szomorkás hangsorok, egy elfeledett, rég-volt nyári éjszakában. |