Álomherceg

Amikor fiatal voltam, soha nem azokkal a dolgokkal foglalkoztam, nem azok a dolgok kötöttek le, mint a velem egykorúakat. Volt egy gyönyörű álomvilágom, mesebeli kastéllyal és egy herceggel, aki szeretett és én szerettem és boldogok voltunk. Ha valami baj volt, oda menekülhettem, ott biztonságban voltam, ő vigyázott rám, megválaszolta az összes bolond kérdésemet.

Ez az én álomvilágom azonban szertefoszlott, miután felnőttem. Az iskola, a munkahely, a család… soha nem volt időm visszatérni a hercegemhez. Nem is gondoltam rá, nem tudtam, mi hiányzik, az életemből, csak a hiányát éreztem mindig és azt főleg nem hittem volna, hogy az álmaim azok. Ugyanis én is olyan lettem, amilyen soha nem akartam lenni: egy olyan felnőtt, aki megkeseredett: dolgozik egy olyan helyen, amit utál, hazamegy a férjéhez, aki már nem szereti, a fiához, aki soha nem szerette, mert nem tudta megbocsátani apjának, hogy egy másik nőbe beleszeretett anyja halála után. Egy olyan ember lettem én is, mint az összes, akit ismertem: egy olyan ember, aki elfelejtett álmodozni.

A halálommal nem lett vége a világnak, minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna, de ez így is volt jól. Senki nem veszi észre az erdőben, ha egy kis virágot letép egy kiránduló. Az én életem is így ért véget: észrevétlenül. Csendes temetésem volt, nem jöttek el túl sokan: a főnököm - mert az illem úgy kívánta, a férjem és a fiam - mert ezt elvárták tőlük, a legjobb barátnőm, aki nem is miattam jött el, hanem a férjem miatt, hisz már életemben együtt voltak. Azt hittem, hogy azok az emberek, akikkel minden nap találkoztam, szeretnek engem, de ezek szerint tévedtem. Én is csak egy voltam a sok közül. Nem tudtam tovább nézni ezt a „végső tiszteletadásnak” nevezett színjátékot, úgy éreztem, ideje lenne tovább lépnem.

Egy réten találtam magam, ismerős volt, de képtelen voltam visszaemlékezni, hol láttam már, mikor jártam itt. A kis tisztás szélénél egy utat láttam, elindultam rajta. Hirtelen, szinte a semmiből egy kastély bukkant fel előttem. Abban a pillanatban rájöttem, ez az a hely, amit én kislányként megálmodtam, ahol mindig várt engem az én mesebeli hercegem. Elkezdtem szaladni, de minél jobban szedtem a lábam, annál messzibbnek, és messzibbnek tűnt a célom. Könyörögni, sírni kezdtem, újra ott akartam lenni, újra a hercegem hercegnője akartam lenni.

Nem tudom, hogy sikerült, de végül elértem a kaput. Beléptem, minden olyan volt, mint amikor utoljára „itt jártam”. Még az a piros rózsa is, amit a hercegtől kaptam, ott állt egy vázában, de száraz volt már, szomorú. Futni kezdtem, szobáról szobára, emeletről emeletre, de nem találtam senkit a kastélyban, egyedül voltam, a hercegem elment. Hisz elfelejtkeztem róla, nem látogattam meg őt annyi-annyi éven át, miért is várt volna rám? Újra a hallban álltam, néztem az elszáradt rózsát, szememből lassan hullani kezdtek a könnycseppek. Sirattam az életemet, a hercegemet és első sorban az álmaimat. Azok segítettek mindig, most már tudtam, nem lett volna ilyen életem, ha követem az álmaimat. Soha nem akartam én irodában dolgozni, nem akartam a városban élni, nem akartam ilyen fiatalon férjhez menni. Olyan szabad akartam lenni, mint a madár, de rövid életemet a Földön elrontottam.

Régóta élek egyedül, bezárva álmaim kastélyába, talán elmehetnék innen, de nem akarok. Már nem. Várok a hercegemre, kit egykor cserbenhagytam. De ő nem jön… ki tudja, jön-e valamikor. Halkan énekelni kezdek egy dalt, az egyetlent, amire földi életemből emlékszem:

„A herceg már rég másutt jár

Kihalt a régi álom vár

A hercegnő már búskomor

Folyton csak rá gondol”

Halk motozást hallok a hátam mögül, majd friss rózsaillatot érzek a levegőben. Megfordulok, az első, amit észreveszek, hogy az asztalról eltűnt az elszáradt virág, helyette egy új, kivirult rózsa van a vázában. Aztán belép Ő. Olyan, mint a kislánykori álmaimban, újra körülvesz a megnyugtató illata, újra látom kedves mosolyát, csoda-mély szemeit, amiben ezernyi boldog lángocska táncol. Odalép hozzám, megölel, és lágy csókot lehel az ajkaimra.

- Hát visszajöttél, hozzám, Hercegnőm!