Tündértánc

A lány a tó partján ült és nézte, ahogy a nap sugarai megtörnek a könnyű szárnyakon. Nap, mint nap kiült ide, és csodálta a férfit és a nőt, ahogy táncolnak a víztükör fölött. A lábuk éppen hogy érintette a felszínt, ettől úgy tűnt, mintha esőcseppek fodroznák a tó vizét. Ez volt az egyetlen, ami miatt a lány úgy érezte, van miért élnie. Nem is olyan rég még ő is táncolt. Persze nem a tavak fölött, hisz ő nem tündér volt, csak egy ember, kitől egy szörnyű baleset elvette a táncolás örömét, de adta neki ezt az új csodát, ami miatt hite, ami mindig nagyon erős volt, megmaradt. Hitte, hogy egyszer majd ő is újra repülhet, foroghat, szárnyalhat a színpadon.

Miután kiengedték a kórházból, teljesen egyedül maradt egy idegen helyen, szinte nyomorékon. Egy idő után megunta a bezártságot, s elindult felfedezni a közeli erdőt. Egy tisztásra talált, ahol a tó fölött fények cikáztak, ahol érezte, valami különleges dolog fog történni. Sok idejét töltötte itt, nézte a fényeket, míg egyik nap rájött: a víz fölött tündérek táncolnak. A szárnyukon megcsillanó fény játékát csodálta nap, nap után.  Ahogy rájött arra, hogy mit lát, a tündérek mágiája, mely addig elrejtette őket a kíváncsi szemek elől, megtört. A lány végre megláthatta őket: egy férfit és egy nőt. Teljesen elbűvölte szépségük, könnyedségük, ahogy szitakötőként lebbentek a levegőben.

Már négy hónapja, hogy először járt a tisztáson, de ma biztos volt benne, hogy az ide vezető utat utoljára tette teszi meg. Mikor a nap elindult utolsó útjára és az ég narancssárga köntösbe bújt, a lány könnyű lépteket hallott a háta mögül. Egy finom kéz simított végig a haján és bontotta ki hajfonatát. Oldalra nézett, és egy gyönyörű férfit látott magam mellett. Hosszú, koromfekete haját egy bőrszalaggal lófarokba kötötte, szemében, ahogy a lányra nézett, különös fény égett. Ruhája egy nadrágból és egy fekete köpenyből állt. Megbűvölve nézte a férfit, soha nem látott senkit, aki ilyen hatással lett volna rá. A tündér ránézett, kézen fogta a lányt és finoman a tó felé húzta. Ő egy pillanatig sem tétovázott. A szíve mélyén azóta erre várt, amióta először meglátta a másik két tündért a víz fölött szárnyalni. Elindult a fekete hajú férfi mellett. Ahogy belépett a vízbe, minden megváltozott, Botjára többé nem volt szüksége, ruhája olyan lett, mint azé a nőé, akit a másik férfi a karjaiban tartott. Már nem a tó hűvös vízét érezte talpa alatt, olyan volt, mintha a levegőn, a langyos, lágyan fújó szélen lépkedne. Tudta, amíg a férfi mellette van, semmitől nem kell félnie. A Fekete Herceg magához ölelte a lányt, s lassú, gyönyörű zene szólalt meg valahol mélyen, a szívében.

Ahogy lenézett, látta magukat a vízben, ahogyan oly könnyedén suhannak, mint ahogy a szél felkapta annak a fehér rózsának a szirmait, amit a lány akkor ejtett el, amikor a Fekete Herceg magával ragadta, át a tündérek, álmok és csodák birodalmába.