Bármit hozzon is a sors…

A háborúnak vége, már egy éve vége. És újra óriási a nyomás rajtam, nekem újra döntenem kell, mint akkor ott, a harcmezőn, nap, mint nap. Akkor gondolkozás nélkül feláldoztam volna magam a Rendért, Albusért. Akkor minden mindegy volt. Az az óriási csatározás elvett tőlem valamit, amiért utána úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Meghalt az a férfi, akinek soha nem tudtam elmondani, mit érzek, nem volt se merszem, se lehetőségem rá. A szívem azóta is az övé, és ez talán sose lesz másként. Mikor megtudtam, hogy eltűnt, sokáig reménykedtem benne, hogy él, csak fogva tartják, de ki fog szabadulni, hisz annyi mindent túlélt már. Aztán Harry azt mondta, ő beszélgetett vele. Akkor elmondta neki, az ő életéért nem kár, nem volt soha senkije, őt nem fogja itt gyászolni egy ember sem. Amikor elkezdtem zokogni, azt hiszem, Harry rájött, mit is éreztem valójában, de soha nem kérdezte. Pár nap múlva Albus azt mondta, meghalt. Nem láthattam a holttestét, nem tudom, hol van eltemetve. El akartam tőle búcsúzni, de ő csak rázta a fejét, hogy nem mondhatja el.

Remus karolt fel és próbált meg újra életet lehelni belém. Akkoriban olyan voltam, mint egy kísértet. Csak járkáltam föl-le a lakásban sápadt arccal és fáradtságtól vörös szemmel. Már nem tudtam sírni sem. A fogadásokra, ünnepségekre is képtelen voltam elmenni Voldemort halála után. Mindenki ünnepelt, de én gyászoltam. Pár hete Remus bejött hozzám a szobámba…

-         Hermione, beszélni szeretnék veled.

-         Mondd, Remus. – tettem le a könyvet, amit épp olvastam. Vagy inkább csak néztem, mert a szavak nem jutottak el a tudatomig.

-         Tudom, hogy min mentél át az elmúlt időben. Ne! – Emelte fel a kezét, amikor látta, hogy bele akarok vágni – Hadd mondjam végig. Tudom, mit éreztél Perselus iránt, mint ahogy azt is, hogy nem csak a háború borzalma viselt meg ennyire, hanem az ő halála.

-         Harry mondta el?

-         Nem. Rájöttem. Amikor eltűnt, akkor kezdtél el megváltozni. Zárkózottabb lettél, folyamatosan az ablakban ültél, mintha várnál valakit, de az a valaki sose jött, te pedig egyre mélyebbre süllyedtél a depresszióba. Hermione, túl kell lépned Perselus emlékén, ő meghalt, ezen nem tudsz változtatni. – Egy kis szünetet tartott, várva, van e hozzáfűznivalóm, vagy nincs. Nem volt. Képtelen lettem volna megszólalni a torkomat szorongató sírástól. – Te egy fiatal lány vagy, előtted az élet. Van, aki szeret téged, még ha képtelen is vagy meglátni a nyilvánvalót. Hermione, engedd, hogy szeresselek, engedd, hogy boldoggá tegyelek. Nem kell most válaszolnod, megértem, hogy túl gyorsan jött ez az egész. Csak szeretném, hogy tudd, rám bármikor számíthatsz.

Szavai meghatottak, ugyanakkor el is borzasztottak. Itt élek egy fedél alatt egy férfivel, aki szeret engem és én észre sem veszem? Ennyire vak lennék, ennyire csak a saját fájdalmammal törődnék? Nem lehetett könnyű neki bejönni hozzám és mindent elmondani, de ő vállalta a kockázatot, hogy esetleg soha többé nem állok vele szóba.

Ez az én óriási dilemmám: egy férfi, aki eleven, és vár rám, és tudom, hogy mellettem lenne mindig. Nem lenne könnyű az életem egy vérfarkassal, ezt tudom. Mint ahogy azt is, hogy sose tudnám őt úgy szeretni, mint Perselust. Vagy egy halott férfi emlékéhez legyek hűséges, vállalva ezzel, hogy lassan mindenkit elmarok magam mellől, és örökre egyedül maradok? Szerintem sokak szerint egyszerű lenne a döntés, én viszont nagyon nehezem tudom meghozni. Nem akarom Remust csalódottnak látni, mikor kiderül, hogy a szerető és kedves Hermione csak az ő álmaiban létezik. De nem akarok egyedül maradni. Jajj, önző vagy, Hermione!

Felállok az ágyamról, érezvén, most válaszolni tudok a pár hete feltett kérdésre. Képtelen vagyok elengedni Perselus emlékét. És nem akarom, hogy Remus boldogtalan legyen. Bemegyek a nappaliba, de a férfit nem találom ott. Szólongatni kezdem, de úgy látszik nincs a házban. Kimegyek a kertbe, csak egy bagoly ül a kerítésen, mikor meglát, odarepül mellém a kerti székre és felém nyújtja a lábát. Ez érdekes. Ha baglyom jött, miért nem kocogtatta meg az ablakot, ahogy azt általában tenni szokták? Miért várt rám az udvaron? Leoldozom a levelet a lábáról, amin Albus írásával csak a nevem áll. Felnyitom a borítékot, a levélben az áll, haladéktalanul menjek a Roxfortba, fontos mondanivalója van a számomra. Visszamegyek a nappaliba, előveszem a hopp poros ládikát, de előtte még egy levelet írok Remusnak, ha keresne, ne aggódjon. Beleszórom a fehér port a lángokba, mire azok smaragdzölddé válnak, közéjük lépek, és Dumbledore irodájába utazok.

-         Szervusz Hermione.

-         Üdvözlöm, Albus. Miért szeretett volna beszélni velem?

-         Nos, ez egy elég kényes helyzet, amiről úgy érzem, neked tudnod kellene. Kérlek, ülj le. – Nem akarok leülni, de látom a szemén, hogy addig nem folytatja, amíg nem engedelmeskedem, így lehuppanok az egyik fotelbe – Perselusról lenne szó.

-         Perselusról? Megtalálták? – kérdezem egyszerre reménykedve és rettegve, mit fog válaszolni.

-         A helyzet az, hogy nem tűnt el. Páran mindig tudtuk, hogy hol van, de az ő kérésére nem mondhattam el senkinek. Ma azonban Remus felkeresett engem, és megkért, hadd beszéljen Perselusszal.

-         Ő... Remus… tudta, hogy él? – teljesen meg vagyok döbbenve. Ha tudta, miért nem mondta el nekem? Miért hagyta, hogy szenvedjek? És miért akarta megkérni a kezem?

-         Igen, Hermione, tudta. És azt hiszem, az, hogy megkérte a kezed, és nem mondtál neki igent, megerősítette abban, amit sejtett, hogy te mennyire szereted Perselust. – Válaszol a ki nem mondott kérdésemre. Szóval csak egy trükk volt, hogy megbizonyosodjon az érzéseimről. Gondolataim kiülhetnek az arcomra, mert Albus kedvesen azt mondja:

-         Ő szeret téged Hermione, a maga módján. De azt is tudja, hogy Perselus nélkül örökre boldogtalan lennél, mint ahogy ő is nélküled. Nem akar közétek állni, de adni akart nektek egy esélyt, mielőtt megtudod az igazat.

-         Hogy van Perselus? – Teszem fel az engem legjobban érdeklő kérdést.

-         A csatában súlyosan megsérült, egy eddig ismeretlen átok találta el, aminek a hatása azóta is tart. Ő… nos, nem tudja használni a lábait.

-         Micsoda?

-         Igen, Hermione, sajnos ez a helyzet. Egy olyan embernek, mint Perselus, ez szörnyű állapot és nem akarta, hogy bárki tudja, mi történt vele, hogy sajnálják. Remus viszont képtelen volt tovább nézni, ahogy szenvedsz. Nem tudom, miről beszélgettek, de amikor visszajött ide, azt mondta, küldjek neked baglyot, és utána mondjam el a címet. – Csak ülök, és nem hiszek a fülemnek. Perselus nem halt meg és most elmehetek hozzá. Ujjongani szeretnék, de csak ülök dermedten és próbálom megemészteni a hallottakat. – Hermione?

-         Igen? – összeszednem magam és az igazgató kék szemeibe nézek. - Meglátogatod őt?

-         Persze! – végre sikerül elmosolyodnom, de hogy Albus erre mit reagál, azt a rengeteg könnycseppen át nem láthatom.

Elmondja a címet, én pedig rohanok ki a Roxfortból és el sem akarom hinni, hogy Perselus végig itt volt, szinte az orrunk előtt, a Rend roxmortsi házában.

Úgy repülök végig az úton, mint egy tizenéves kislány, aki megtudta, hogy előre hozták a karácsonyt. Sírok és nevetek egyszerre, pár ember furcsán néz rám, de nem törődök velük. A házat hamar megtalálom, Albus azt mondta, ne kopogjak, menjek be nyugodtan. Megállok, kifújom magam, megtörlöm az arcom, megigazítom a ruhám, a hajam és remegő gyomorral lenyomom a kilincset. Nem tudom, merre lehet, de a szívem mutatja az irány, hova menjek. A nappaliba belépve a kandalló előtt ülve végre meglátom őt. Felnéz a könyvéből, szemében egy kis távolságtartás látszik, de legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbülés is.

-         Hermione…

-         Perselus… - Egyszerre szólalunk meg, zavartan elhallgatunk, majd nem bírom tovább, szinte átrohanok a nappalin, a fotelja karfájára ülök és a karjaimba zárom. Érzem, hogy megfeszül, meglepődik, de végül hagyja, hogy magamhoz öleljem. És akkor, újra könnyezni kezdek, mint amikor Harryvel ültünk ugyanígy egy kandalló előtt, csak akkor ő ölelt engem. Perselus lassan a derekam köré fonja hosszú karjait és finoman az ölébe húz. Simogatja a hátamat és ebben a biztonságot nyújtó ölelésben érzem, bármit  hozzon is a sors, én jól döntöttem, amikor Perselust választottam.