Vár ránk az élet…

Zordon bácsikámnak, szeretettel

A barlang hasadékán keresztül figyeltem a narancssárga és arany fényt. Fenségesen borította el a fákat és a tisztást, azt a tisztást, az elátkozottat, a gyűlöltet, melyhez mégis annyira kötődtem, hogy lehetetlen volt elszakadnom tőle. Az ösztön vezérelt vissza újra és újra ide, minden évben leküzdhetetlenül, a helyre, ahol egykor elvesztem.

 Meg sem próbáltam utánaszámolni mennyi ideje történt. Az idő hamar jelentéktelenné és képlékennyé vált, a napok, hetek, évek, évtizedek, mind egyetlen gigantikus folyammá torlódtak emlékezetemben. Ma mégis másként fog történni, mint ez idáig. Éreztem minden porcikámban, hogy ma ki lehet mondani végre a régi titkokat, mintha megtört volna egy ősi átok, mely eddig páncélt vont a lelkeink köré.

Végül a nap befejezte lassú alászállását, és én kiléptem a barlangból. Mielőtt elindultam volna a fák közötti rövid ösvényen, sietősen leporoltam fekete útiköpenyemet. Fekete. Egész öltözékem fekete, még az aurám is fekete, lelkem minden szeglete fekete, mióta Aga kitört életének bűvköréből annyi évvel ezelőtt. S mintha a természet előre látta volna sorsom végtelen fonalának keserűségeit, hajam is feketén igazodott gyászomhoz.

Lassan lépkedtem az ösvényen a tisztás felé. Itt kezdődött minden. Réges-réges-régen. Hogy szerettem akkoriban ezt a helyet! Az első perctől kezdve büszke voltam rá, hogy vámpír lehetek, sosem lázadtam fel sorsom ellen, hisz egész gyerekkoromban ilyesmire vágytam. Legképtelenebb álmaim váltak volna valóra az erdőnek ebben a kis szegletében.

Az ösvény elfogytával kiléptem a fák közül a csillagos égbolt alá. Megtorpantam, ahogy megpillantottam a hold fényében szinte világító sziklát. - Aga…- suttogtam, de megremegett a hangom.

Ő más volt. Mindig és mindenben az ellentétem. Egyszerűen képtelen volt belenyugodni a sorsába, egyfolytában rágódott valamin, és önmagát marcangolta. Igazi filozófus volt, már emberként is. Ezt a történeteiből tudom, melyeket néha azokon a finom illatú, esős éjszakákon mesélt nekem, mikor a hatalmas fenyőfák alatt sétálgattunk Norvégiában. Az az erdő egyike volt a kedvenc helyeinek, talán ott is született, nem tudom. Sosem volt igazán beszédes vámpír. Főleg a többiekkel nem, akikkel nagyon ritkán összefutottunk utazásaink során. De a fenyők alatt mindig megnyitotta szívét előttem, ezért azokat az órákat legnagyobb kincsként tartom számon emlékeim között. 

A sziklához léptem. Szúnyogok hada zizegett el fülem mellett. Csendesen titokzatos júniusi éjszaka.

- Ne hidd, hogy megbocsátottam neked. Sose hidd. – mondtam a semminek kissé dacosan, miközben már semmit sem láttam a könnyeimtől. A lábaim összecsuklottak, és én térdre rogytam a fűben.

Azóta sem értem, mért harapott meg engem, mikor fiatalon és meggondolatlanul megszöktem otthonról, és betévedtem az erdőbe, veszélyt és kalandot keresve, mert nem bírtam már elviselni a hétköznapok unalmas ismétlődését, s a dolgozó emberek kifejezéstelen és öntudatlan bábu-arcait. Csodára, égi jelre vágytam, a hercegre fehér lovon, vagy akár Luciferre magára, hogy elraboljon, és magával rántson a pokolba.

- Tudom, hogy te más voltál, és sosem vettél igazán komolyan engem, de Aga, ezt kell mondanom… Te mindig felnőtt voltál, a szó legszebb értelmében, egy jóságos gondoskodó felnőtt, és pedig csak egy kisgyerek lélekben, aki sosem bírta ki egy helyen, és mindig nyaggatott téged valamivel, és gyerek vagyok most is, tudom, de… mikor aznap este erre a helyre tévedtem, és megláttalak, ahogy állsz ezen a nyomorult sziklán a telihold alatt… olyan fenségesen és ugyanakkor ijesztően, akár egy pokolbéli angyal… attól a perctől kezdve elvesztem, drága Aga. Sosem szerettem a kincseket és egyéb ékszereket, amelyekért minden nő a városunkban annyira oda volt, de az a két gyémánt, a szemed, ahogy lassan megfordultál, és egyenesen rám néztél, láthatatlan láncokkal a foglyoddá tett abban a pillanatban. Ha nem haraptál volna meg, talán akkor is követtelek volna, bárhová is sodródsz az időben, mert…

Sosem mondtam el neki. Tudtam, hogy soha nem lehetnék méltó társa. Ő művelt volt, és nyugodt természetű, én örökmozgó, fáradhatatlan, tudatlan. Én vidám, ő halálosan szomorú. S mikor néha alkonyatkor hamarabb ébredtem nála, titokban figyeltem csak alvó arcát, és lopva töröltem le könnyeimet, kihasználva azt a néhány rövid percet, mikor büntetlenül nézhettem őt, beletörődően, sóváran, és kissé büszkén is, amiért itt van velem, és csak velem. Mikor mozgolódni kezdett, azonnal félrekaptam a tekintetem, és vidám mosolyt tettetve vetettem bele magam az újabb éjszakába. Sosem tudta meg, mennyire fájtak néha azok a mosolyok. De vidámnak kellett maradnom, nem tehettem mást.

Néha, mikor a szemébe néztem, megláttam az álarc mögött megbúvó ezeréves gyermeket, akit nagyon ügyesen el tudott titkolni a külvilág szeme elől. Megtört volt, és elhagyatott, őrjítően vágyott a szeretetre, de mégis minden alkalommal ellökte azt magától. Nem tudtam, mért teszi ezt, sok dolgot nem érthettem meg, amit tett, amit gondolt, vagy érzett. De mindig megpróbáltam felvidítani, visszarántani a lejtőn, mikor magával sodorta őt sötét gondolatainak árja, és ha csak egy félmosolyt küldött is felém, már szinte szárnyaltam a boldogságtól.

Csak akkor, csak egyszer nem engedte, hogy megvigasztaljam… Azon a végzetes napon másként történt. Ő akarta, hogy így legyen, Aga elrendezett mindent. Ezért haragszom rá azóta is. Amiért nem tudhatta meg.

-… szeretlek – suttogtam a sima kőnek, ahol utoljára feküdt.

Furcsa volt kimondani ezt ennyi évvel megkésve, és éppen itt ahol Aga egykor véget vetett az életének, mégis magától értetődően helyénvalónak tűnt.

Ez volt a mai éjszaka akarata, és én, az éj örök alattvalója, önkéntelenül is engedelmeskedtem neki.

Felnéztem immár tiszta tekintettel a csillagokba, és elképzeltem, ahogy ott áll védelmezően, és beterít engem sötétkék palástjával, amely most már maga a végtelen égbolt.

Remegő lélekkel újra a sziklára bámultam. Valami még történni fog ma. Tudtam, teljes bizonyossággal. És hirtelen, a régmúlt képsorai újra előtűntek a semmiből, és megrohanták elmémet.

Aga a sziklán ücsörög, a messzi keletet nézi az erdő fölött. Én előtte kuporgok a fűben, és koszorút fonok az éjszaka virágaiból. Közben mesélek valamit, mire ő halványan elmosolyodik, bár látom rajta, hogy igazából nem is figyel rám. Lehajtva fejemet, tovább foglalatoskodom a virágokkal…

Sétálunk az erdőben, beszélgetésbe merülve, mikor hirtelen kicsúszik lábunk alól a talaj. Nem vettük észre a lejtőt. Ahogy gurulunk lefelé, egymásra nézünk, és nevetni kezdünk. És csak nevetünk és nevetünk, ahogy ott fekszünk az avarban, mint két kisgyerek. Boldogabb vagyok, mint valaha, mert nevetni látom őt…

Aga haragos tekintettel kiált rám, átváltozásom első éjjelének végén, mikor nem akarok elbújni a barlangban hajnalhasadtakor. Még nem értem a vámpírlétet, még nem mondtam le a nappalról. Dühösen megragadja a kezem, és közelről a szembe néz. Azok a gyémántok újfent megigéznek… Viszlát napfény, nem kellesz többé, az én gyémántjaim ezerszer ragyogóbb fényt szórnak tenálad…

A fenyves, Norvégia. Egy hatalmas fenyőfa alatt ülünk egymással szembe. Körülöttünk tombol a vihar, de mi mintha egy másik világban táboroznánk, még a szél sem fú be ide. Egy szarvas vérén osztozunk, errefelé kevés ember lakik. Néha önkéntelenül is Agára mosolygok. Furcsa gondolatok jutnak eszembe, mintha a szarvas vére megrészegített volna. Mikor megérzi, hogy figyelem, felnéz, és kutatva bámul rám. Végül csak megcsóválja a fejét, és tovább iszik. De látom, ahogy titokban neki is mosolyra rándul a szája. Furcsa ez az éjszaka, a villámok fényénél felvillanó vér olyan ősi varázslattal bír, hogy néhány órára minden gondunkat elfelejtjük. Sokat beszélgetünk azon éjjelen, és végül átölelve engem hajtja álomra a fejét…

Aga megpróbál meggyőzni, hogy egy kis magányra van szüksége. Nagyon rosszkedvű mostanában… De hiába, én nem hagyom őt magára. Dacosan őrzöm minden lélegzetét…

Aga csak ül a sziklán, és bámul maga elé a földre. Percekig szólongatom, mire feleszmél. Végül rám emeli tekintetét, és én félrenézek, olyan szönyűséges dolgokat üzennek most azok gyémántok. Bánat, kín, belenyugvás, és még valami nyugtalanító… valami megingathatatlan elhatározás…

Hajának csillogása a holdsugarak alatt; foga fehérjén megcsillanó vércsepp; egy elfojtott sóhaj, mikor azt hiszi, nem hallom; gyönyörű fehér arcából kivilágló kék szemei; egy ölelés, ritka, mint az ősz szálak sötét hajában; egy mosoly; s fenséges, ugyanakkor végtelenül tragikus lénye, mely annyira más, mint a többieké…

Aga megkér, hogy ma éjjel egyedül induljak vadászatra, mert nem érzi jól magát. Gyanakodva nézek rá, ahogy ott ül a sziklán. Tekintete azt üzeni: menj, kérlek, könyörgök, menj, amíg nem késő, fuss, amíg megteheted, hagyj magamra, kérlek… Megrettenek a komolyságtól, ami árad belőle. Majdnem megszakad a szívem, nem tudom, mit tegyek. Ellenkezek, megpróbálom megvigasztalni. Nem hagyja. Elküld. Most már hangosan, szavakkal. Kegyetlenek a szavai, bármire képes, hogy elűzzön magától. Nagyon fáj. Elrohanok, és nem nézek vissza…

Zokogva, botladozva futok az erdőben. Nem értem, mért küldött el. Nem értem őt, csak szeretem…

Hajnaltájban hasít belém a felismerés iszonyatos erővel. NEM! Megdermedve állok. Nem hiszem el. Ám nincs idő gondolkozni. Rohanok vissza…

Fatörzsek hada jön felém. Végeláthatatlanul jönnek és jönnek. Érzem, hogy mindjárt felkel a nap. És akkor végre meglátom az ösvényt, ami a tisztásra vezet. Futni kezdek felé, mikor egy sötét alakot pillantok meg, amint méterekkel előttem rohanni kezd a nyitott tér irányába. Úgy érzem, megbolondulok. Kiabálni kezdek: Aga! Aga! De ő nem néz hátra, nem figyel rám. Megtorpanok, ahogy lábam egy napos foltra lép.

Felkelt a nap, Aga tovább rohan. Képtelen vagyok tovább menni, szédülve egy fa törzsébe kapaszkodok és figyelem azt a drága alakot, ahogy kiszalad a fák közül, ki a vakító, gyilkos fénybe, ahogy fut tovább egyre lassabban és lassabban, míg végül erejét vesztve lerogyik a sziklára a tisztás közepén. Még egyszer rápillantok, aztán elfordulok. Nem bírom végignézni… A téboly határán, mintha halkan a nevemet hallanám…

Másnap éjjel a barlangban ébredek. Nem emlékszem rá, hogy kerültem végül vissza oda. Lehetetlen másra gondolni, egyfolytában a szélben lobogó fekete köpenyt látom magam előtt, és az arcát, mikor elűzött magától. Elutazok innen. Messze, nagyon messze… Többet nem jövök vissza…

Mégis a sziklánál állok újra, kezemben egy csokor éjvirággal. Csendesen leteszem a csokrot a kőre. Már eltelt néhány év, de mindig reménykedem, hogy találok itt valami nyomot, valamit, amit rá emlékeztet… Megakad a szemem egy gyönyörű, ezüstösen fénylő kék kövön… Zsebre teszem, és újra beleveszek az éjbe…

Az emlékképek után a valóság szokatlanul élesen hasított belém. Néhány percig csak ültem ott, és merengtem a történteken. Talán most léptem át az őrület imbolygó küszöbét, hisz képeket látok magam előtt a legtisztább valósággal. Nem is zavart volna annyira, ha ez az igazság. Tébolyultként talán könnyebb elviselni az öröklétet…

Néhány másodperc múlva hirtelen zörejt hallottam. Sejtelmes sustorgást, először halkan, ám egyre hangosodva s egyre érthetőbben. És a következő pillanatban, megszólalt mellettem Aga hangja, kissé távolian, de olyan jól ismerten, hogy megborzongtam tőle.

- Elvesztettem önmagam. És a nagy keresésben észre sem vettem, hogy melletted lényem az elejétől fogva önmaga volt, ahogy előtte talán csak születésemkor lehetett az. Hiányzol.

Zavarodottan ugrottam talpra. Ide-oda kapkodtam a fejemet, képzelt reménységek villantak fel bennem, melyeket azonban hamar felváltott az őrület bizonyossága. Ám a hang újra kezdte.

- Nem mondtam el neked gondolataimat, soha mikor még éltem. Úgy éreztem, nem létezhet „én”, nem létezhet „mi”, nem létezhet „szeretet” többé. Átkozott földi lényekként csak kapaszkodunk egymásba kétségbeesetten, de fáj minden mozdulat. Sokszor sírtam, vagy ordítottam volna, mégse tettem. Mikor szaladtál mellettem a fűben, mikor érezhettem magam mellett tisztán ragyogó lényedet, egyszerűen örültem neki, hogy élsz.

Sok hatalmas vihart éltem már át, de a szívem most minden égzengésnél hangosabban dübörgött. Már nem kerestem a hang forrását, csak hallgattam az őszinte szavakat. Tekintetem a csillagok fényében fürdött. Az ég palástja most csak rám vigyázott.

- Elhitted volna valaha, ha ezt elmondom neked? Most már tudom, hogy igen. Megbántam, amit tettem, abban a percben, megbántam, mikor sírva elrohantál tőlem, és belevesztél a rengetegbe. De már nem volt visszaút. Az öröklét helyett, a halált választottam. Undorodtam a világtól, az emberektől, magamtól. Nem jöttem rá időben, hogy szeretlek, csak mikor befutottál az erdőbe bántó szavaim elől, akkor döbbentem rá, súlyosan, s helyrehozhatatlanul megkésve. Szájamra tapasztottam ujjaimat, hogy ne kiáltsak utánad.

Lehajtott fejjel bámultam a sziklát.

- Mikor életem leghosszabb éjszakája után, végül elérkezett a hajnal, futva suhantam a fény felé, nehogy meggondoljam maga. Nem láttam, hogy követsz engem, hangodat képzeletem játékának tudtam be, ezért rohantam fékezhetetlenül tovább. Nem éreztem fájdalmat, mikor eltűntek körülem a fák, tompa látomásként éltem meg halálomat. Láttam, hogy lassulok, s mikor végül a sziklára zuhantam, a te nevedet suttogtam utolsó lélegzetemmel.

Mialatt szavai körülöleltek, fényes fehér tűz gyúlt a sziklán. A gyöngyszínű lángok az egekig nyújtóztak, ám fényükkel nem bántották érzékeny szememet.

- Aga – hívtam őt, és éreztem, hogy jelenléte betölti az éjszakát. Fuvallat rezzent, és láthatatlan kézként söpört végig vállamon.

- Még mindig nem változott meg véleményem az életről. Az emberek annyi mindent nem értenek még. Nem értik a világot, nem értik tetteiket, csak elkövetik őket. Rettegnek a sötétségtől.

Néhány lángnyelv kinyúlt a tűzből és kérlelőn felém intett. Már nem számított, hogy képzelődöm-e vagy sem. Aga folytatta. Hangja méltóságteljesen, bölcsen zengett.

- Igen, éjszaka mind mások leszünk. A félelem uralja az elménket. Menekülünk előle. Pohárral, képzelettel, droggal, álmokkal. Nevetünk rajta. Gyarlók vagyunk. Az éjszaka fenséges rejtélye az egyik leggyönyörűbb a földön. Repülj velem, a hold mindig tárt karjaiba.

Immár nem csak fuvallatként, valóságosan is megéreztem a kezet, mely az enyémért nyúl. Boldogan kulcsoltam rá ujjaimat, mire Aga keze gyengéden a tűzbe rántott.

Aztán eltűnt az erdő, eltűntek a lángok, s én csak két gyémántot láttam magam előtt, amint egyre közelednek, és közelednek. A fehér tűz átmosta lelkünket, lesöpört vállunkról minden gondot és fájdalmat. Most mi voltunk az égbolt, ezernyi szemünk: a csillagok.  Nem volt több félelem, Aga ott volt velem. Együtt váltunk végérvényesen semmivé és mindenné.

*

A tisztás azóta is ott áll régi helyén az erdőben. Ám a szikla most egy csodaszép tó közepéből emelkedik ki, amely nem sokkal az után keletkezett, hogy a környéken élő utolsó vámpír meghalt. Azt mesélik különféle csodák történtek azon az éjjelen, és mikor egy varázslatos tűz elnyelte a törékeny alakot, halk koppanás hallatszott a lapos kősziklán. Egy apró, ezüstös kéken csillogó kő pattogott végig rajta, s mikor zuhantában a fűhöz ért, a szirtet körülölelő fenséges tóvá olvadt, mely rendíthetetlenül őrzi a világos kősziklát, annyi furcsaság színhelyét.

S néha csillagos éjszakákon, mintha két tárt szárnyú alak közeledne békésen szárnyalva a hold felől, hogy szellőként lebbentse végig a fák lombjait, s kacagva kergetőzzön a tó fölött, nem vetve árnyékot annak gyémántkék vizére…

Vége