Daloltam egy dalt, aztán lehunytam a szemem.
Magához ölelt a közeli végtelen.
A hangsorok meghaltak, elúsztak előlem.
Már nem kell, hogy jó ember váljék belőlem.
Az idő-titán léptei mellettem dübögtek.
Monstrum testén elaszott pillanatok csüngtek.
Önzéstől taszítva nem figyeltek rám.
Suhanó évek közt árny voltam csupán.
Az egyik pillanat mégis a szemembe nézett.
A kép, amit hordozott, a retinámba égett.
Belém martak lángjai, nem is fájt talán.
Csodálkozva álltam létem talaján.
S a vérszín felhők alatt
Ott állok még most is.
Mert örök ez a pillanat
Bilincsbe vert engem
A bíbor mély alatt.
Végignézek magamon
Tűztánc ropog karomon
Hajam égő vöröse
Lángkoszorúm tövise
A néma ég
Belém ég
Nem kell több esély:
Elég!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
