Hát ide kell olyanokat írni, hogy minden jog a Nénié, enyém csak az öröm és a megtisztelés, hogy játszhattam egy kicsit a szereplőivel és a varázsvilágával.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egyszer minden jóra fordul…

Csendesen szállingózik a hó, a falut fehér lepel takarja be. A kis házak ablakai arany sávokat festenek a frissen befedett járdára és az útra. A szűz hóban kevés lábnyom látszik, a kocsiúton csak két-három ló vontatta szánkónak a lenyomata süppedt bele a fehér takaróba, de az is lassan eltűnik – holnapra biztosan, ha így esik továbbra is. Az egyik utcai lámpa fénykörében egy lány áll, fázósan húzza össze magán a kabátját, próbál még jobban belesüllyedni, de már ennél jobban nem lehet. A sálat az orráig tekeri, a szél összekócolja a haját, pár játékos hópihe megül hollófekete, hullámos fürtjei között. Bizonytalanul tekintget körbe, fekete szeme csak úgy pásztázza a kihaltnak tűnő utcákat. Még sose járt erre. Újra megfogalmazódik benne a gondolat, hogy el kéne mennie, amíg nem késő, hisz úgyse találja meg a házat, amit keres. Vagy ha meg is találja… nem biztos, hogy örülni fognak neki. Lassan elindul arra, amerre a házat sejti és közben elmerül az emlékeiben…

*

Tizennyolc évvel ezelőtt egy ugyanilyen karácsonyon menekült el otthonról, mikor hatodéves volt a Roxfortban. Nem akart boszorkány lenni, nem akart részt venni a háborúban, képtelen lett volna végignézni szerettei halálát. Szüleivel sose volt jó kapcsolata… viszont a bátyjával nagyon szerették egymást. Amikor megtudta, hogy ő is beállt Voldemort követői közé, valami kicsinyes bosszú miatt, úgy érezte, a szíve darabokra törik. Hisz megígérte, hogy mindig vele lesz, hogy vigyázni fog rá, mégis hitt Luciusnak és a többieknek. A lányt mindig kirázta a hideg a sápadt, szőke férfitól és a hű talpnyalóitól. Alig várta már, hogy vége legyen az iskolának, hogy bátyja végezzen és ne keljen minden nap Malfoy duruzsolását hallgatnia. Végül, amitől tartott, bekövetkezett. Perselus egy éjjel baglyot küldött neki, hogy azonnal jöjjön le a pincébe, mert beszélniük kell. A lány azonnal felkapta a köpenyét, rettegve szaladt a pince felé. Dumbledore-on kívül senki nem tudta, hogy testvérek, a lányt ugyanis apja nem vette a nevére, így ő nem Piton volt, hanem Prince. Meredith Prince. Ahogy odaért az elé a terem elé, amiről testvére írt neki, félelem szorította össze a szívét. Odabent Perselus elmondta, hogy beállt a halálfalók közé, hogy bosszút tudjon állni minden sérelemért, amit elkövettek ellenük. A két ragyogó fekete szempár összefonódott, az egyikben remény és félelem látszott, megerősítést várt, hogy jól döntött, hogy Ditty mellé fog állni, támogatni fogja. A remény azonban pillanatok alatt kiveszett a férfi tekintetéből, ahogy meglátta, a lány könnyeit, szomorúságát, elkeseredését. A lány emlékezett, a férfi hogy megmerevedett a karjaiban, mikor magához ölelte, mikor azt mondta, szereti. Látta az értetlenségét, mikor azt kívánta, legyen boldog, éljen szép életet. Egy puszit adott az arcára, majd kisétált a teremből, fölment a klubhelységbe, egy levelet hagyott a párnáján, és aznap este, egy decemberi, csillogóan havas estén elhagyta a Roxfortot, a testvérét, a varázslók világát. Nem tudta, kereste-e őt Perselus, de megpróbált rendes életet élni, mint egy mugli, Franciaországban. Egy éve tért vissza Angliába, azóta kereste bátyját, végül nagy nehezen kiderítette, hogy Roxmortsban él. Nagyon sokáig halogatta a látogatást, hallott a testvéréről, tudta, milyen élete volt, hogy magányos, összetört, magába forduló ember lett belőle. Félt, hogy elzavarja, hogy megátkozza, de végül összeszedte magát és karácsony estéjén elindult, hogy újra találkozzon testvérével.

*

Befordul egy sarkon és ott áll vele szemben a kis ház, ahol Perselus lakik. A függöny be van húzva, de látszik, hogy bent ég a tűz a kandallóban. A lány szíve a torkában dobog, amikor átmegy a kocsiúton, el, a kis tábla mellett, amibe bele van faragva, P. Piton, de az idő elkoptatta a feliratot, szinte alig lehet észrevenni. Belép a kertbe, a talpa alatt ropog a hó, de szinte alig hallja, olyan hangosan ver a szíve, úgy érzi, egész Roxmortsban csak az ütemes dobogást hallatszik. Megáll az ajtó előtt, felemeli az öklét, de kopogásra emelt keze minden erejét elveszti, ahogy ajtóhoz ér. Végigsimít a sötétbarna fán, nekitámasztja a homlokát, és erőt gyűjt. Szüksége van rá, de már nem tudja mihez: ahhoz, hogy elmenjen, vagy hogy bekopogjon. Hisz nem töltheti így az egész estét, a kertben. Végül mély levegőt vesz és megkocogtatja az ajtót. Bentről halk morgás hallatszik, egy fotel nyikorgása, egy könyv puffanása, valószínű az asztalon. Léptek közelednek, a lány pár lépést hátrál, a kezei remegnek, így a háta mögött kulcsolja őket össze, nehogy Perselus észrevegye. A lépések elhalnak, szinte lassított felvételként nézi, ahogy a kilincs lassan lenyomódik, az ajtó kitárul és ott állt vele szemben, majdnem húsz év után a bátyja. A férfi arcán hihetetlenül gyorsan változnak az érzelmek, a kezdeti harag, amiért megzavarták, átvált döbbenetbe, majd meghatározhatatlan tekintettel néz rég nem látott húgára. A lány egy lépéssel közelebb lép, bizonytalan, nem tudja, mit mondjon, hisz annyira megváltozott a férfi, mióta utoljára látta ott lent, a pincében. Igen, már férfi… nem is tudta, mire számított, hogy gyerek maradt? Hogy nem változik semmit? A haja hosszú, az arca sápadt, fáradt, beesett, a tekintete megtört, szomorú. Perselus hátrább lép, nem szólal meg, fél, nem is tudna. Ditty lassan belép a házba, nem néz rá, megáll a nappaliban, körüljártatja a szemét. Meglátja a könyvet, aminek a puffanását hallotta, a fotelt, amiből a férfi az előbb felállt. Nem bírja visszatartani a könnyeit, ahogy szembe fordul bátyjával, aki csak áll és képtelen levenni a szemét a lányról, nem akarja elhinni, hogy itt van, hogy újra vele van. Csak nézik egymást, mozdulatokra, szavakra képtelenül, végül Meredith töri meg a csendet:

- Bocsáss meg, kérlek… - hangja elcsuklik, nem tud többet mondani, de már nincs is rá szükség. Perselus egy hosszú lépéssel előtte terem, és karjaiba zárja az egész testében remegő és zokogó lányt. Simogatja a haját, a hátát, beszívja a régen érzett illatot, ami húgát mindig is jellemezte. Érzi, ahogy a lány vékony karjai átölelik, és évek óta először tudja, nem kell megjátszania magát, önmaga lehet, végre újra mellette van az egyetlen, aki valaha is törődött vele. Arcát égetik a könnyei, ahogy végigfolynak rajta, majd eltűnnek a lány hajában.

- Annyira hiányoztál, Ditty… - ő felnéz a férfi szemébe, és most, pont tizennyolc évvel azután a végzetes karácsony után újra összekapcsolódik a két fekete szempár, de most mindkettő boldog, reménykedő, tudják, hogy ezután már semmi baj nem érheti őket, hisz újra együtt vannak… most már minden jóra fog fordulni.