- Jess! Ébredj! – Kinyitottam a szemem, és az első, amit megláttam, Arnold szikrázó zöld tekintete volt. – Ma van a nagy nap, nem emlékszel?

Kipattantam a koporsómból és döbbenten néztem rá. Arnold volt a másik zöldfülű, és ma végre kiderül, Trull kienged-e minket köpenye rejtekéből – ahogy ő szeretett fogalmazni. A vámpírok között testvéreknek számítottunk, sőt, ikreknek, mert egy napon „születtünk”. Őt Trull, az idős vámpírmester változtatta át, aki végül engem is befogadott, és mint gyermekét tanított. Sose kérdezte, hogyan lettem az éjszaka teremtménye, amiért igazán hálás voltam, nem szerettem volna hazudni neki. Mindenkinek vannak titkai - szokta mondani - van, akinek több, van, akinek kevesebb. De minden vámpír őriz valamit a szívében. Tíz éve éltem náluk, és ez alatt az idő alatt megismerkedtem mindennel, amit egy vámpírnak tudnia kell. Amikor azon az éjjel felkeltem, nem hittem volna, hogy egy ilyen hosszú és alapos oktatás veszi majd kezdetét. De igaza volt annak a vámpírnak, Trull nélkül meghaltam volna az első éjszaka. Egy hangos csettintés térített magamhoz emlékeimből.

- Jess, hol jársz? Készülődj!

- Arnold, mi lesz a dolgunk?

- Nem tudom. Még soha nem láttam ilyen vizsgát. De azt mondta a Mester, hogy játszva átmegyünk rajta. Ne félj – kacsintott rám vigyorogva, és magamra hagyott, hogy elkészüljek.

Feketébe öltöztem, úgy éreztem, ez alkalomhoz illő viselet. Sokat változott a külsőm emberi alakomhoz képest. Hajam régen barna volt, most égővörös, szemem kékje megmaradt, de intenzívebb lett, szinte égetett, legalábbis Arnold mindig ezt mondta. Szerintem pedig semmi különleges nem volt benne, mert akivel eddig a családból találkoztam, mindenkinek lángolt a tekintete. Magamban felelevenítettem, mit tanultunk az elmúlt idő alatt. A szabályokat, a rangokat, a trükköket. Ha ma jól teljesítünk, útra kell kelnünk, és el kell hagynunk Trullt és egymást. Egy vámpír csak akkor marad sokáig egy helyen, ha tanít, de ez nagyon veszélyes. Az emberek kiszúrhatják őket, és akkor kezdetét veszi az üldözés, aminek gyakran vérontás lesz a vége. Tudtam, a vizsgától nem kell tartanom, de féltem az azt követő magányos élettől, arról nem is beszélve, hogy még mindig nehezen fogadtam el a sorsom. Nem szerettem vámpír lenni, és minden hajnalban úgy tértem nyugovóra, hogy másnap majd Ebby méltatlankodó horkantására kelek, de tudtam, hiába áltatom magam, ami történt, megtörtént. Felvettem a csizmámat, nagyon sóhajtottam és elhagytam a kriptát, hogy csatlakozhassam a családomhoz. Az elhagyott temető, ahol éltünk, egy elég sűrű erdő közepén volt, ritkán jártak arra emberek, csak egy-egy megfáradt vámpír tért be néha hajnal előtt hozzánk. Kimentem a rétre, ahol Trull, Arnold és egy csomó ismeretlen vártak már rám.

- Most, hogy mindenki megérkezett, kezdetét veheti a ceremónia. – emelkedett szólásra az egyik Bölcs. Biztos voltam benne, hogy az, ugyanis a Bölcseknek hosszú, fehér, csuklyás ruhájuk van. Csak ők viselhetnek világos színeket, meg persze a Grófok, de az ő esetükben is szabályozott. – Ma két ifjú vámpír sorsa felől kell döntést hoznunk, egyikünk Arnold, Trull gyermeke, a másik Jessica.

Nem tért ki arra, kinek a gyermeke vagyok, de így már mindenki tudhatta, Trull csak a Mentorom, és nem az Apám. A vámpírok így nevezték egymást, mint egy család. Aki átalakított, az volt Anyánk és Apánk. A többiek a testvéreink, ezen belül voltak persze fokozatok. Aztán voltak a Mesterek, a Bölcsek, a Grófok és a Herceg. A Herceg mindenki felett áll, a Grófok csak tartományok fölött, míg a Bölcsek és a Mesterek a tanítók. Trull bíztatóan rám mosolygott, és megszorította a kezem.

- Az, hogy önálló vámpírok legyetek, nagy felelősséggel jár. Éveken át tanultatok, Trull a legjobb mester, akit csak egy zöldfülű kívánhat. Holnap útra kell kelnetek, nem maradhattok tovább vele. Tanításotok véget ért. Boldoguljatok, gyermekeim.

Az összes Bölcs odajött hozzánk, kezet fogott velünk, majd egy köpenylendítéssel köddé váltak. Arnold és én szájtátva néztünk Trullra.

- Ennyi volt? Ez volt a nagy vizsga?

- Igen. Nem vettétek észre, de ők itt voltak veletek minden nap. Valamilyen alakban követtek titeket az erdőkön, réteken át. Úgy gondolták, megálljátok a helyeteket egyedül is. Pakoljatok össze mindent, amire szükségetek lehet, indulnotok kell még éjfél előtt.

Döbbent csöndben mentünk vissza a kriptákhoz, és pakoltuk össze a legszükségesebb dolgainkat. Trull bejött hozzám, és egy medált akasztott a nyakamba.

- Ég veled, Jessica, Holló gyermeke. - Nyikkanni se tudtam, annyira meglepődtem, hogy tudta.

- Honnan…?

- Egyszer mindent megértesz majd, Jess. Megvolt az oka mindennek, ahogy ebben a világban semmi sem történik véletlenül. Nem felejtett el téged, Holló nem hagyja el a gyermekét. Veszélyes lett volna, ha ő tanít, ezért bízott a sorsra és persze rám. Ezt hozta nekem, mielőtt megtaláltál volna. Azt mondta, jönni fog egy szépséges lány, aki az ő gyermeke. Amikor elmész, akkor pedig majd adjam oda, hogy tudják, Holló vigyáz rád. – Egy könnycsepp gördült ki a szememből.

- Meg akartam őt keresni – suttogtam. – Haragudtam rá, hogy ott hagyott, hogy nem mondott semmit, hogy megijesztett azon az éjjel. Amióta itt vagyok, nem gondoltam rá sokat. Arnold és Te lettetek a családom, de mindig hiányzott, hogy tudjam, ki volt ő… Megtalálhatom egyszer?

- Hidd el, keresni fog, és hamarabb találkozol majd vele, mint azt gondolod.

- Egy levelet hagyott nekem. Miért kellett volna megölnie?

- Erre a kérdésedre csak ő tud választ adni neked, Jess. De azt tudom, hogy míg minden vámpírnak több gyermeke van, neki csak Te vagy. Nincsenek testvéreid, és nem is lesznek soha. Holló sose akart senkit átváltoztatni, veled mégis kivételt tett. Kegyetlen és veszélyes vámpír. A medálja biztosíték lesz a vámpírok között, soha, senki nem akar majd bántani téged. Most menj, Jess, lassan éjfél. Arnold már elment, nem szereti a búcsúzkodást, ahogy én sem. – Odalépett hozzám, és szorosan megölelt. – Vigyázz magadra, sötétség gyermeke. Ha úgy érzed, vissza kell jönnöd hozzám, megtalálsz. Indulj, gyermekem.

- Köszönöm. Mindent köszönök.

Kiléptem a kriptából, és hátra se nézve megpördültem a sarkamon, miközben egy kisváros képe lebegett a szemem előtt. Furcsa érzés ez az utazás. Mintha a tested maga lenne a szél és a levegő, és száguldana messze, sok országon át. Amikor újra egynek érzed a magad, akkor már ott vagy, ahova készültél. Fák között álltam, hideg, jeges szél csípte a könnyes arcom. Innen pont ráláttam a városra, és úgy éreztem, ez egy jó hely lesz az első önálló tapasztalatszerzéshez. Volt pénzem, ez volt az egyetlen, amim tényleg volt. Kivehettem volna egy fogadóban szobát, de nem akartam semmilyen feltűnést kelteni, ezért megkerestem a helyi temetőt, és átmásztam a rácsok között. Nem éreztem Testvéremet a környéken, és ennek őszintén örültem. Meg kellett még emésztenem Trull szavait Apámról. A kripták hátul voltak, egy erdő kezdődött szinte rögtön a hátsó kerítésnél csakúgy, mint ott, ahonnan eljöttem.

Az egyetlen különbség a két hely között az volt, hogy már nem volt velem a családom. Kinyitottam az egyik ajtót, és beléptem. Bent vaksötét volt a kinti fényességhez képest, ugyanis a hold fénye visszaverődött a frissen lehullt hóról, de szemem hamar hozzászokott a változáshoz. Használaton kívüli kripta volt, talán még meg se vette senki. Elhúztam a koporsó fedelét, és beletettem a csomagomat. Nem hoztam el sok mindent, inkább csak apróbb tárgyakat, emlékeket, és persze Apám levelét. Elhatároztam, sétálok a környéken, és éreztem, hogy kezdek éhes is lenni. A város utcáin sétálva Trull szavai jártak az eszemben. Annyi mindent tudott rólam, sokkal többet, mint én. Most maradtam magamra harmadszor, megint újra kellett alkalmazkodnom dolgokhoz, életekhez, helyekhez. Azt már megtanultam, hogy ne kötődjek semmihez, mert minden változik, és elveszítjük úgy is.

Egy részeg férfi jött ki az egyik kocsmából, tántorogva megállt az út szélén, és rám nézett. Száját torz mosolyra húzta, szeme azonban szokatlanul, szomorúan csillogott. Nem volt öreg, se az a tipikus kocsmatöltelék.

- Gyere, kiscicám, nincs kedved egy kicsit játszani? – kérdezte alkoholtól rekedt hangon. Tudtam, hogy ennél egyszerűbb áldozatom nem lesz, és nem volt sok kedvem előadni a sikátorban megbújó, majd gyanútlan áldozatra támadó vámpír számát, így elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem. Láttam rajta, hogy meghökkent, de hamar magához tért, megfogta a kezem, és magával húzott egy szűk és sötét utcába. Nem tudtam, meddig érdemes hagyni, hogy csinálja, amit akar, de hagytam, hogy a falhoz döntsön és elkezdjen csókolgatni. Szúrt a borostája, alkohol- és dohány szaga volt, és rájöttem, hogy az emberek nagyon sokszor szánalmasak tudnak lenni. Az érzés, ahogy csókolt egyáltalán nem volt ahhoz hasonlítható, amikor Holló változtatott át engem. Az érzéki volt és lágy, kedves, ez pedig durva és erőszakos. Amikor megmarkolta a mellemet, elegem lett belőle, megcsókoltam a nyakát, majd belemélyesztettem a fogamat. Nem ittam sokat, csak annyit, hogy jóllakjak. A férfi elájult, ugyanis a fogunkban enyhe altató van, csakúgy, mint a nyálunkban. Mivel mérges voltam rá, és úgy általában az emberekre, kicsit több altatót juttattam a szervezetébe, mint kellett volna. Egy lágy kézmozdulattal összezártam a sebét, és lefektettem az utcára.

Vissza se néztem, szinte rohantam ki a sikátorból, nem akartam, hogy bárki meglásson. Rosszul voltam magamtól és az egész életemtől. Hiányzott Trull. Soha nem szerettem emberekre vadászni, nem szerettem őket bántani. A mai mégis más volt, szinte jól esett, és ez megijesztett. Trull sokat mesélt azokról a vámpírokról, akik elvesztik a kontrolljukat, és gyilkológépekké válnak. Nem akartam ilyen lenni, és féltem, hogy ha ez megtörténik, és nem tudok megállni, akkor mi lesz. Szükségem lett volna tanácsára, a megnyugtató hangjára, de egyedül voltam. Soha nem éreztem ennyire magányosnak magam. Visszatértem a kriptába, behúzódtam a sarokba, és lassan elnyomott az álom. Szürkületkor, amikor felébredtem, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy másik vámpír állt a kripta ajtajában, és engem nézett kiismerhetetlen, éjfekete szemeivel. Haján megcsillant a sápadt holdfény, sötétkékké varázsolva az ébenfekete hajkoronát…