Másnap kora este indultam útnak. Az aznapi vacsorám kiadós volt, csak egy kicsit ellenkezett, de sajnos nem lehet minden teljesen tökéletes. Arra indultam el, ahol tegnap jártam, követtem az ösvényt, ami a rengetegbe vezetett. Tudtam, hogy nincs mitől félnem, hisz nyakamban a medál, és Trull megtanított mindenre, amit csak egy vámpírnak tudnia kell az életben maradáshoz, mégsem éreztem elégnek, valami, mint egy óriási kő ült a mellkasomon, és nem engedett szabadon lélegezni. Úgy éreztem, valami készül, talán ellenem, talán nem olyan jó ötlet a Holló tanácsát követni, és elmenni a kastélyba. Mély és meghatározhatatlan rettegés vett rajtam erőt, de nem tudtam megmagyarázni, és mivel egyedül voltam, nem volt, akivel megbeszéljem félelmeimet, be kellett érnem a fülesbagoly bölcs, mindent tudó huhogásával.

Amikor kicsi voltam, apa mindig azt mesélte, hogy a baglyok eltávozott, bölcs emberek lelkei, akik képtelenek voltak továbbmenni úgy, hogy tudásukat ne adják át valakinek. Ezért baglyokká váltak, akik az eltévedt vándoroknak, az alvó embereknek, a csöndes falu lakóinak adják át a rengeteg bölcsességet, amit az évek során összegyűjtöttek. Ha valakinek van hozzá füle, hogy meghallja, csodálatos meséket és hihetetlen tudást szerezhet. Mosolyogva néztem hát fel a borostyán szemekbe, és vártam választ a legfontosabb kérdéseimre, de a bagoly továbbra is csak méltóságteljesen huhogott, nem tudta, vagy sokkal valószínűbb, nem akarta elmondani a válaszokat.

Szeretem az évnek ezt a szakaszát, szinte paradicsom egy hozzám hasonló éjszakai lénynek, hogy hosszú ideig van sötét, és a nappal se kifejezetten fényes, mert a szürke, szűrt fény nem árt nekünk, így akár egész nap kint lehetünk a városban vagy erdőben, nem kell rideg koporsóba feküdnünk. Ezt nem tudtam soha megszeretni… megszokni igen, de megszeretni képtelen vagyok, akárcsak a vámpírlétet. Egy halandó nehezen tudná elképzelni, hogy minden este egy hideg kövön feküdjön, ami kicsi és kényelmetlenül kemény. Ezért szeretem annyira a telet. Nem vagyok kriptához kötve, olyan, mintha még mindig ember lennék.

A következő pár nap tulajdonképpen eseménytelenül telt el. Nem találkoztam sok emberrel, falvak se igazán kerültek az utamba, így volt időm végiggondolni, mit is akarok kezdeni az örökkévalósággal, ami megadatott nekem. Nem szeretem ezt a szót, nem tudom, mit jelent. Igazából… nem is nagyon akarom megtudni. Ha lehetne… ha mód lenne rá, újra ember szeretnék lenni. Tudom, hogy ez lehetetlen, mégis, karácsony este, amikor egy árva hullócsillag lehullott az égből, ezt kívántam, mint ahogy régen minden karácsonykor kívántam valamit. Újra ember szerettem volna lenni. Holló azt mondta, kövessem az érzéseimet, a vágyaimat, és megtalálom a kastélyt. Egyre erősebben éreztem a hívását, tudtam, hogy közeledem, mégis, nehezen tettem egyik lábamat a másik elé. Nem akartam odaérni, bár megmagyarázhatatlanul vonzott a titokzatos kastélynak és urának gondolata.

Nagymamám mindig azt mondta, különleges életem lesz. Nem igazán hiszem, hogy erre gondolt volna. Emlékszem arra a karácsonyra, amit még együtt töltöttünk el, amikor Dean és a szülei is átjöttek hozzánk. Nem voltunk gazdagok, de Deanéknél határozottan jobban álltunk, hiszen apám mindig küldött valamennyi pénzt haza, amit a vadászataiból kapott. Azon a gyönyörű napon ő is ott velünk volt és mindent varázslatosan széppé varázsoltak. Nagyi kenyeret sütött, egy kis fenyőre az udvaron terméseket akasztottunk, gyertyákat tettünk az ablakba, és nagyon boldogok voltunk. Apa mesélt a vadászatairól – ezek engem soha nem tudtak lekötni, sajnáltam az ártatlan állatokat – és elkezdtem a körülöttem ülők arcát tanulmányozni. Dean ült az asztalfőn, apámmal szemben. Tizenegy, tizenkét éves lehetett, barna szeme élénken, boldogan csodálkozott apámra, ahogy a kalandjait mesélte. Egy olyan kisfiúnak, amilyen ő is volt, apám igazi hőnek számított. A király vadásza. (Érdekes, csakúgy, mint Holló, ő is az uralkodó vadásza volt.) Dean tudta, soha nem léphetne a nyomába, sőt, ha nem lenne a legjobb barátom, még a házát is messzire kéne kerülnie, így minden percet, amit csak nálunk töltött, apró csodaként élt meg, és ritkán mesélte csak tovább a többi barátjának. Egyszer megkérdeztem, miért, ő azt mondta, mert a fiúk csak irigyelnék, ez pedig az ő saját kis története, amit soha nem osztana meg senkivel. Aztán megköszönte, hogy a barátja vagyok. A mai napig könnyeket csal a szemembe, ha rá gondolok. Mi lehet vele? Sikerült meghódítania Sue-t? Vajon gondol rám? Keresett, miután eltűntem a vásárról? Csupa-csupa olyan kérdés, amire soha nem fogok talán választ kapni.

Merengésemből halk patadobogás riasztott fel, beljebb húzódtam az útról a fák közé, hogy a lovas, ha ideér, elférjen mellettem. Messze volt még, talán emberi fül nem is észlelte volna az apró zajt, amit a havas úton vert a ló patája. Megálltam, hogy bevárjam az utazót, mivel egy elég szűk részhez értem, és mindenképpen ki kellett volna lépnem az útra, viszont nem akartam egy vágtató ló lábai között végezni. Tehát megálltam és hátrafordultam, a következő pillanatban pedig lábam szinte a földbe gyökerezett.

Mintha a pokol egy teremtményét láttam volna közeledni felém. Koromfekete paripa száguldott az úton, körülötte örvénylett a tegnap este esett hó, amit a hátán ülő alak térdéig felvert vágtatása közben. Fújtatott, óriási pamacsokat fújt a hidegbe, ahogy a meleg levegőt kilélegezte. A lovasa megdöbbentően nézett ki. Sötét, bordó vagy barna köpeny volt rajta, ami hosszú hajával együtt a ló mozgásának ütemére lebegett utána, fején pedig a köpenyéhez hasonló színű álarc volt, ami az arcának nagy részét eltakarta, és hosszú, görbe orr tartozott hozzá, ami talán az álláig érhetett le. Félelmetes volt a férfi az éjszín paripán, ahogy felém vágtatott, és őszintén bánni kezdtem, hogy nem húzódtam vissza az erdőbe még jobban, hanem megvártam a lovast. Már messziről észrevett engem, elkezdte lelassítani a száguldó paripát, így, mire mellém ért, már rendesen, lassan kocogtak.

A férfi nem vette le a szemét rólam, világosbarna, hullámos haja az álarc körül lebegett, szinte földöntúlivá téve az alakot. Mintha megdermedtem volna, úgy néztem vissza az égkék szemekbe, ő ezt a dermedtséget kihasználva egy villámgyors mozdulattal lehajolt, elkapta a derekamat, és maga elé ültetett a lovára.

- A Herceg már türelmetlen. – Csak ennyit mondott, és újra vágtára szólította fel a fekete szőrű állatot. Éreztem, ahogy a mellkasának nyomódik a hátam, a közelsége nem volt taszító, de kellemetlennek éreztem. Tudtam, hogy nem vámpír, a szíve dobogása, a lélegzetének melege elárulta. Bőrkesztyű volt a kezén, hosszú ujjai kecsesen, mégis erőteljesen tartották a gyeplőt, mintha nem is gyilkos sebességgel repülnénk a fák között. Minden azért történik, hogy eljuss a Fekete Hegyre. Tehát ő tudta.

- Tudtad, igaz? – kérdeztem, szinte csak magamtól, a férfi mögöttem nem hallhatta a hangomat a szél miatt, legnagyobb meglepetésemre azonban válaszolt.

- Így van, a Holló tudta, hogy érted fogok jönni.

- Ki vagy te? – Ő azonban nem válaszolt, úgy tűnik, csak azt hallotta meg, amire választ akart adni. – Messze van a vár? – próbálkoztam tovább.

- Ebben a tempóban egy óra alatt elérjük, te viszont egyedül csak holnap estére érnél oda. Ha odaérnél… - tette hozzá halkan.

- Miért ne érnék oda?

- Farkasok. Rengeteg van a kastély körül, a Herceget védik. Néha… ha nem jutnak elegendő táplálékhoz, sajnálatos módon megtámadják a vámpírokat is.

- Téged nem? Te nem vagy vámpír. – Halkan, mély hangon kuncogott, a nyakam libabőrös lett a hangjától.

- Engem nem bántanak. Én hoztam őket ide.

Ezek után már egy mondatot se tudtam kiszedni az álarcos férfiból. Kezdtem átfagyni, mire szó nélkül körém terítette a köpenyét. Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem fog-e fázni, csak megrántotta a vállát, és nézte tovább az utat. Úgy éreztem, már sokkal több, mint egy órája vágtatunk, amikor az erdőből kiérve csodálatos panoráma tárult a szemem elé. Az egyik kezét a vállamra tette, majd finoman hozzám dőlt, és előre mutatott, fel az egyik dombra.

- Az a Herceg kastélya.

Követtem a tekintetemmel az utat, amit mutatott, és szinte tátva maradt a szám a csodálkozástól. Egy nem túl nagy, de annál szebb kis tornyos kastély állt a domb tetején. Gyönyörű, hatalmas fák vették körül, olyanok, amiket az erdőben eddig nem is igen láttam. Ránéztem utastársamra, már amennyit a maszk látni engedett, feltűnt, hogy nem túl boldog, hogy hazaérkezett. Fekete madár repült ki a kastély egyik ablakából, mire kissé megrándult a szája sarka, lehetett idegesség, apró mosoly, nem tudtam eldönteni, mert amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is tűnt.

- A Herceg már türelmetlen – ismételte meg a mondatot, amit először hallottam tőle, de most a hangja sokkal fagyosabb volt. Lépésben a kastély felé indultunk, közben éreztem, hogy egyre merevebb és idegesebb lesz mögöttem. Nem mertem rákérdezni, mi a baja, úgy véltem, nem tartozik rám.

Ahogy felértünk a dombra, a kastély ajtaja kitárult, és egy negyvenöt-ötven körülinek kinéző, mégis hófehér hajú férfi tárta szét a karját, hogy üdvözöljön minket.

- Jessica, Mágusom! Köszöntelek titeket a kastélyomban!

Döbbenten pillantottam rá az immár a ló mellett álló, hullámos hajú férfira, aki tengerkék szemével megfejthetetlenül nézett rám maszkja mögül. Tehát ő a titokzatos Mágus. Felém nyúlt, és hagytam, hogy lesegítsen pokolbéli paripája hátáról. Erős férfi volt, mintha csak egy kismacskát szedett volna le a faágról, olyan könnyedén emelt le lováról. Elfordítottam a fejem tőle, nem szerettem az álarcára nézni, rossz érzéssel töltött el. A Herceg felé léptem, és kissé meghajoltam.

- Köszönöm, hogy befogad a kastélyába, Hercegem.

- Holló családja az én családom is – mosolyodott el, megfogta a kezemet és megcsókolta. Végigfutott a hideg a hátamon ettől a gesztustól, de rezzenéstelenül mosolyogtam tovább. Ezt megtanultam Trulltól. Nem szabad kimutatni senkinek, ha nem bízol meg benne. Főleg, ha az illető a leghatalmasabb vámpír, aki csak él a világon.

Elindult vissza a kastélyba, Mágus meg én követtük. Egy szolga tartott felénk, aki átvette a lovat az álarcos férfitól, és elvezette az istállók felé. A Mágusra néztem, ő bíztatóan nézett rám vissza, de nem tehettem róla, ezen a helyen, két ennyire félelmetes alak mellett képtelen lettem volna arra, hogy akár egy egér cincogásában is megbízzak, és ne keltsen bennem csontig hatoló félelmet.