A Herceg lassan, hosszú léptekkel, méltóságteljesen haladt előttünk, hosszú köpenye miatt olyan volt, mintha nem is a földön lépkedne, hanem lebegne. Szinte megbabonázva néztem, ahogy ezüstös haja ide-oda libben, mint a függöny, amit az enyhe szellő játszani hív. A kastély maga gyönyörű volt. A kapun belépve egy óriási fogadóteremben álltunk, ahonnan két oldalt vezetett fel lépcső az emeletre. Vörös szőnyeg futott végig az összes helyiségen, amiket meleg színű bútorokkal rendeztek be. Az egésznek otthonos és hívogató hangulata volt, mégis, nekem valahogy nem illett a nagy Herceghez. Jobbra is, balra is ajtók nyíltak, feltételeztem, hogy az egyik az étkezőbe vezet, a másik a személyzet lakrésze felé. Vezetőnk megállt a szoba közepén, és hozzám fordult.

- Mágus megmutatja a szobádat, Jessica. A sötétítőfüggönyök vastagok, nem engedik át a napfényt, bár a mostani időjárás határozottan kedvez nekünk, de jobb a biztonság, nem igaz? – kérdezte mosolyogva. – A vacsorát éjfélkor tálalják, addig pihenj le vagy nézz körül, ahogy neked megfelel.

- Köszönöm, Herceg – hajoltam meg előtte, és kicsit kezdett zavarni, hogy nem tudom a nevét, de őt ez láthatóan nem érdekelte. Intett a kezével, majd megfordult, és az egyik ajtón át távozott, kettesben hagyva engem az álarcos férfivel.

Mágus mozdulatlanul állt, és nézte az ajtót, amin ura az előbb távozott. A szemei összeszűkültek, és úgy nézett ki, mintha teljesen máshol járna. Kicsit megköszörültem a torkom, mire felém fordult.

- Ne haragudj, elgondolkoztam. Gyere. – Elindult a jobb oldali lépcsőn.

Ahogy figyeltem, úgy éreztem, elhamarkodott következtetés volt azt mondani, hogy ember. Nem tűnt annak, vagy csak túl sok időt töltött itt. De lehet, hogy a mágusok egy külön faj, mint a vámpírok? Nem hittem, hogy illendő lenne megkérdezni, így csak figyeltem magas, karcsú alakját, derekáig érő haját, és akaratlanul azon kezdtem gondolkozni, milyen érzés lehet hozzáérni a világosbarna hajkoronához. Selymes, ebben biztos voltam, és szinte megmagyarázhatatlanul vágytam rá, hogy az ujjaim közül folyjanak ki a hosszú tincsek, mint ahogy a patak vize szökik meg a kezemből. Megráztam a fejem, és örültem, hogy nem tud a gondolataimban olvasni… de vajon tényleg nem tud? Mivel nem tudtam a választ a kérdésre, inkább újra a kastélyt kezdtem vizsgálni, kizárva a fejemből az összes zavaró gondolatot.

A lépcsőn felérve egy hosszú folyosóra léptünk, aminek az egyik végén az ajtó nyitva volt, így láttam, hogy valamiféle könyvtárszoba lehet, a másik végén pedig egy lépcső vezetett fölfelé. Visszagondolva a kastély kinézetére, úgy véltem, az a lépcső vihet a toronyba. Arra indultunk el, majd Mágus megállt az egyik szoba ajtaja előtt, kinyitotta, és hátrébb lépett.

- Ez lesz a szobád. Ha bármire szükséged van, a toronyban megtalálsz – intett a fejével a lépcső irányába, ezzel bizonyítva, hogy jól gondolkoztam. – Tizenegykor érted jövök, van pár dolog, amit meg kellene beszélnünk a vacsora előtt, és hozok valamilyen ruhát is – nézett végig kutatón kissé koszos, fekete ruháimon. Furcsán éreztem magam a pillantásától, valami érdekes melegség töltött el, ahogy szinte tanulmányozott. – Így nem jelenhetsz meg a Herceg előtt – tette még hozzá.

- Köszönöm.

- Ez a legkevesebb, Jessica – biccentett, és elindult a torony felé vezető úton.

- Jessy. – Gyorsan mondtam, mintha végig se gondoltam volna, hogy most ajánlottam fel, hívjon azon a néven, amit csak egyetlen barátomnak engedtem meg eddig, Dean-nek. Visszafordult, most először láttam igazi mosolyfélét az arcán.

- Megtisztelsz, Jessy. – Kissé meghajolt, és hosszú, ruganyos léptekkel eltűnt a lépcsőn.

Visszamentem a szobámba, és körülnéztem. Első látásra beleszerettem, csakúgy, mint a kastélyba. Vajszínűek voltak a falak, és az ágynemű. A szekrények és az ágy a legszebb, és legmelegebb barnák voltak, amit valaha láttam. A sötétítő függöny kilógott a sorból, szinte határozottan nem illett oda vastag anyagával és bordó színével, de ez volt az egyetlen, és szinte elhanyagolható probléma. A korai sötétedés miatt széthúztam a függönyt, és kinyitottam az ablakot.

A kilátás bámulatos volt. A domb másik oldalára lehetett rálátni, nem oda, amerről mi érkeztünk. Egy falu terült el a lábainál, olyan, mint ahonnan annyi évvel ezelőtt indultam, Holló látogatása után. Nem engedtem, hogy újra Dean-en és a régi életemen kezdjek rágódni, így kiültem a párkányra, néztem a tájat és új ismerőseimen kezdtem gondolkozni. A Hercegről nem tudtam sokat, de azt biztosan, hogy félek tőle. Jobban, mint eddig bárkitől. Mágus… érdekes férfi, titokzatos, különleges. Szeretném megismerni, de nem tudom, mit találhatnék ott, ahol talán még senki nem talált semmit. Látszik rajta, hogy magányos. Egy-egy pillantása, amikor elmereng, mélységes magányról árulkodik. Kíváncsi vagyok, miért van rajta az az álarc. Milyen célt szolgál? Csak a titokzatosság megerősítése, valamilyen hiba elrejtése, vagy saját magát akarja óvni vele?

Van még egy furcsaság. Amióta Holló otthagyott, csak névtelenekkel találkoztam. Herceg, Mágus… ezek nem nevek. Vajon van nekik igazi nevük? Kell lennie… És Holló… róla nem tudtam, mit gondoljak. Azt mondta, Mágus miatt kell idejönnöm. De vele útközben találkoztam. Akkor miért jöttünk mégis ide? Így volt elrendelve? Sors vagy végzet, nem emlékszem már, melyik szót használta erre. De mit vár az itt töltött időtől?

Lekászálódtam az ablakból, és úgy döntöttem, alszom egy kicsit a férfi érkezéséig. Az ódon órára néztem, ami szerint hét óra körül volt. Tizenegyig van időm, rég nem aludtam már rendes ágyban. Hosszú évek óta. Végigdőltem a kényelmes, puha paplanon, és abban a pillanatban elnyomott az álom.

Egy kihalt helyen jártam, egy kastélyban, labirintusszerű folyosókon rohantam, kerestem valakit vagy valamit, esetleg menekültem? Folyamatosan hátrafordultam, de csak a rohanó falakat láttam. Mikor kezdtem kétségbeesni, egy nyitott ajtót láttam magam előtt, ahonnan lépcső vezetett fölfele. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, és elkezdtem felfele mászni a csigalépcsőn, ahol, amikor felértem, valaki átkarolt, és tudtam, biztonságban vagyok. Ismerős illata volt, tudtam, hogy hazaértem, már semmi nem bánthat. Amikor az arcát a hajamhoz simította, éreztem, valamibe beleakadt, kicsit meghúzta… mintha egy álarc lett volna rajta…

- Jessy, ébredj! – Egy finom simítást éreztem a hajamon, ott, ahol az álombeli maszkba beleakadt. Kinyitottam a szemem, és a Mágust láttam magam előtt. Riadtan húzódtam hátra a kezétől. Erre a mozdulatra az arca elkomorult, eddig észre se vettem, hogy mosolygott, csak annak hiánya tűnt fel.

- Sajnálom – motyogtam zavartan, és a takarót kezdtem tanulmányozni. Megijedtem, hogy megbántottam akaratlan mozdulatommal, de az ember nem sűrűn találkozik egy szinte félelmetes maszkkal, rögtön ébredés után. Az álom képei már el is tűntek a fejemből, nem emlékeztem a megnyugtató ölelésre, az otthon illatára, a biztonságérzetre.

- Hoztam neked ruhát, remélem a méret jó lesz. Próbáld föl, ha végeztél szólj, itt leszek a folyosón.

- Köszönöm. – Biccentett, a jelenet szinte ugyanolyan volt, mint pár órával ezelőtt, azzal az eltéréssel, hogy már nem az utazóruhájában volt, hanem egy fekete nadrágban és egy hosszú, szintén fekete fölsőben. A haja most is ki volt engedve, de nem az arca körül lengett, hanem a válla mögött. Becsukta maga mögött az ajtót, anélkül, hogy hátranézett volna.

A ruhát a széken találtam meg, gyönyörű sötétszürke volt, majdnem fekete. Ahogy a kezembe vettem, láttam, hogy itt-ott ezüstösen megcsillan. Több anyagból volt összevarrva, szinte észrevehetetlen volt a váltakozásuk, csak a tapintásuk és a színük volt más, de az is csak a fényben látszott. Felvettem, és a hozzá tartozó cipőt is. Olyan volt, mintha rám öntötték volna, tökéletesen állt. Annyira szerettem volna magam megnézni a tükörben, mint kislánykoromban, de ez vámpírlétem miatt lehetetlen volt, mégis megálltam a falra szerelt egész alakos tükör előtt, és amikor nem láttam magam, mérhetetlen szomorúság öntött el.

Mágus így talált rám percek múlva… megkövülten néztem a tükörbe, ahol nem láttam mást, csak a mögöttem levő ágyat, és könnyek peregtek a szememből. Észre se vettem, hogy bejött, csak az érintését éreztem az arcomon, ahogy letörölte a könnyeimet. Ő látszott a tükörben.

- Gyönyörű vagy. – Csak suttogott, szinte lehelte a szavakat. Maga felé fordított, a szeme meleg volt, érzelemmel telten csillogott. A tarkóm mögé nyúlt a jobb kezével, és kivette a csatot a hajamból, amit talán már évek óta nem tettem meg. Sose szerettem, ha a szemembe lógnak a tincseim. Beletúrt a hajamba, és lágyan elrendezte az arcom körül. – Szeretnéd látni magad a tükörben? - kérdezte ugyanolyan halkan. Csak bólintani tudtam. Ő végigsimított az arcomon, és visszafordított a tükör felé.

Tizenegy éve nem láttam az arcomat. Megváltoztam, határozottan. Rájöttem, Arnold nem túlzott, tényleg szinte égetett a szemem. A vámpírok közül mindenkinek intenzív színű a szeme, de ilyet még én sem láttam. A hajam rozsdavörös volt, már elvesztette azt a régi égővörösségét, amilyen átalakulásom után volt. Most jöttem csak rá, azóta nem bontottam ki a hajam. Akkor megijedtem a színétől. A ruha tényleg csodálatosan állt rajtam, bár nem éreztem magam gyönyörűnek, ahogy Mágus mondta. Ő még mindig mögöttem állt, most a tükörből nézett engem. Rámosolyogtam, amit halványan viszonzott. Elfordultam a tükörtől, és a szemébe néztem.

- Köszönöm.

- Ne köszönd. Mindig csak köszöngetsz nekem. – Újra kuncogott, mint az erdőben, a lovon. – Szívesen – tette hozzá még, majd megfogta a kezem, az ágyhoz vezetett. Leültetett a szélére, míg ő megfogta a széket, és lovaglóülésben elhelyezkedett rajta, szembe velem.

Egy darabig csak nézett, majd belekezdett a mondanivalójába.

- Jessy. Nem tudom, Apád mit mondott neked erről a helyről vagy a Hercegről, esetleg arról, miért kell itt lenned.

- Igazából… semmit.

- Sejtettem. Úgy vélem, ő sem tudott semmit. A Herceg soha nem avat be senkit a terveibe.

- Apa csak azt mondta, hogy bízzak benned, és az én oldalamon állsz.

- Így van. – Elmosolyodott. – Csak miattad jöttem ma vissza a Herceg várába, hogy ha eljön az ideje, elvigyelek innen. Ez az időpont pedig holnap hajnalban lesz.

- Hajnalban?

- A herceg akkor alszik. A mai bál, ami éjfélkor kezdődik, nem lesz hosszú. Utána vissza kell ide jönnöd, hoztam még egy ruhát, betettem a szekrényedbe. Csak akkor vedd fel, amikor a kakas kukorékol. A holnapi reggel napsütéses lesz, ezt a Herceg is tudja. Nem hiszi, hogy el mersz majd szökni.

- De miért kéne elszöknöm?

- Nem véletlenül vagy itt. A Herceg régóta Hercegnőt keres maga mellé. – Kis szünetet hagyott, hogy megemésszem a mondanivalóját. – Holló tudta, mi a célja, de nem tagadhatta meg tőle, hogy ideküldje gyönyörű lányát, mert aki nem engedelmeskedik a Herceg parancsának, az halál fia. A mai bált a tiszteletedre rendezi, meg akar ismerni téged. Ne mondj semmi rosszat, legyél udvarias, távolságtartó. Bármivel próbálkozik, ne maradj vele kettesben. Figyelni foglak titeket.

- Miért pont én?

- Mert hallott rólad. Az egyik Bölcs pár hónapja itt járt. Mondta, hogy Trull tanítványa szép és tehetséges, nagy harcos és igazságos vámpír lesz belőle. Ő pont ilyet keresett. Holló és én elindultunk megkeresni téged. Ő hamarabb talált meg. Miután nálad járt, értesített engem, így elindultam a kastély felé. A többit tudod.

- Te nem a Herceg szolgája vagy? – Nem tudtam, hogy kérdezzem meg, így nyíltan kimondtam. Nem látszott, hogy haragudna a kérdésért, de a hangja kemény volt.

- Egy mágus nem szolgál senkit. Jön és megy, ahogy a kedve tartja. Több otthonom van, de egyiket sem szeretem igazán. – Elhúzta a száját. – Ha tehetem, itt töltöm a legkevesebb időt… a Herceg… szeszélyes, magának való és őrült.

- Ember vagy? – Tettem fel azt a kérdést, ami az első találkozásunk óta foglalkoztatott.

- Az vagyok, ami lenni akarok. Egy mágusnak semmi nem lehetetlen. Ha akarok ember, vagy vámpír… lehetek ló, sas, akár medve… - Mondatát az óra kondulása szakította félbe. Ültünk egymással szemben, néma csöndben néztük a másikat és hallgattuk a tizenkét visszhangzó kongást. – Itt az idő, Jessy. Ne feledd. Légy udvarias, és sose maradj vele kettesben.

Megfogta a kezem, felsegített az ágyról, és elindultunk az étkező felé, ahol már halk zene szólt, és beszélgetés hallatszott. Mágus megszorította a kezem, majd kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem. A zene megállt, a bent levő alakok felém fordultak. Vámpírok voltak, éreztem minden sejtemmel, mint ahogy azt is, hogy gonoszak. Mérhetetlenül gonoszak.