A Herceg előtt szétnyílt egy út, ahogy elindult felém, hosszú palástja lebegett utána. A vámpírok riadtan húzódtak félre a hatósugarából, nem értettem miért, de úgy gondoltam, sokkal biztonságosabb, ha nem is akarom megtudni. Nem mertem Mágusra nézni, nem akartam elárulni őt. A Herceg mellém ért, majd a többiek felé fordult.

- Kedves barátaim! A mai este különleges a számunkra, hiszen kedves vadászom, Holló lánya látogatott el hozzánk, és tart velünk az ünnepségen és a lakomán. Nem kisebb öröm, hogy drága barátom, Mágus is velünk ünnepel az Élőhalottak Éjszakáján.

Minden szem rá szegeződött. A férfi pár lépéssel mögöttem állt, és izgatott suttogás vette kezdetét. Valószínű a legtöbben nem találkoztak még személyesen igazi mágussal.

- Kezdődjék hát a bál! Jessica – fordult felém rémisztő mosollyal –, megtisztelnél azzal, hogy a nyitó táncot velem táncolod?

- Nekem lenne megtiszteltetés, Hercegem. - Pukedliztem, a szoknyámat finomam ujjaim közé csippentve. Éreztem Mágus figyelő tekintetét ahogy a Herceg a könyökömnél fogva a terem közepére vezetett, majd meghajolt, és táncolni kezdtünk, de nem értünk egymáshoz. Nem hinném, hogy látott már valaki olyan bizarr keringőt, mint a mienk volt. A körülöttünk levő arcokon is meglepettség látszott, majd lassan túljutottak a csodán, párokba rendeződve ők is táncolni kezdtek, de nem egymástól távol, hanem összesimulva, egy-egy párosnál úgy éreztem, túl közel egymáshoz.

- Hogy tetszik a bál, Jessica? – A Herceg olyan tekintettel nézett rám, ami mintha azt mutatta volna, hogy az egészet az én szórakoztatásomra csinálta, tehát élvezzem a műsort.

- Igazán ragyogó, Hercegem – válaszoltam hát neki, és próbáltam továbbra is kedvesen mosolyogni, habár bennem egy kis hang folyamatosan azt ordította, hogy keressem meg Mágust, és meneküljek innen, ebből az őrültekházából.

A következő számnál egy szakadt ruhás, fiatal vámpír kért fel. Furcsa, földöntúli zenét játszott a zenekar, ami négy zöld ruhás és sárga hajú férfiból állt, akik számomra ismeretlen hangszereken zenéltek. Az egész helyzet groteszk volt, ki akartam törni, de olyankor mindig a látóterembe került Mágus, mintha érezné a bennem zajló folyamatokat, és tudná, hogy a látványa elég ahhoz, hogy megnyugodjak és folytassam a szerepem.

Utána egy nő következett. Barna haja a feje tetejére volt púpozva, talán konty lehetett pár száz évvel ezelőtt, most csak egy kóctömeg volt. Furcsa szemekkel méregetett, alig vártam már, hogy vége legyen a számnak, és új partnert kapjak. Sok mindenki mért már végig, de egyiknek a szemében se volt olyan őrült vágy, amit nála láttam. A dalnak vége lett, én pedig egy újabb furcsa szerzethez kerültem. Egyre több vámpír volt már partnerem és kezdtem biztos lenni benne, hogy ez az alja nép, ők a vámpírok söpredékei, ahogy Trull nevezte volna ezeket a lényeket, akiket a Herceg meghívott erre az estélyre. És amennyiben ő a barátainak nevezte ezeket, úgy megértem, miért óvott tőle Mágus. Újra keringő következett, és a tömeg pont hozzá sodort.

- Táncolsz velem, Jessy?

- Hát persze – feleltem mosolyogva. Hagytam, hogy a parkett közepére vezessen, csakúgy, mint pár órája a Herceg. Ő azonban ezután nem húzódott el, hanem a derekamra fektette egyik kezét, amin megint a fekete kesztyű volt, a másikba fogta a bal kezem. Annyira szerettem volna látni az arcát, de a maszk nem engedte, mint ahogy azt sem, hogy tánc közben egymást nézzük, így átnézve a másik válla fölött forogtunk a zenére. Összehangoltan suhantunk, mintha mindig is erre gyakoroltunk volna, és ez lenne az előadás, ahol be kell bizonyítani, hogy igenis sikerülni fog, meg tudjuk csinálni, együtt képesek vagyunk rá. Nem beszélgettünk egymással, pedig azért vártam ezt a pillanatot, hogy megtudjak tőle egy-két dolgot. Nem tudtam és nem is akartam beszélni. Csak érezni akartam a közelségét, mint még soha senkinek életemben. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy ez jó dolog, így kell lennie. A zenének túlságosan hamar vége lett, a tömeg sodort minket tovább. Illetve csak engem, ő senki mással nem táncolt. A vámpírok félnek tőle – jöttem rá hirtelen. De miért?

Kezdtem fáradni, így kerestem egy széket, és leültem, néztem a forgatagot. Színesebbnél színesebb ruhás alakok táncoltak furcsa összevisszaságban, egy idő után zsongani kezdett a fejem a zenétől és a forgatagtól. Emlékeztem rá, kiskoromban mennyire szerettem a vásár nyüzsgését, akkor minden magával ragadott, most szinte rosszul voltam a rengeteg arctól és színörvénytől. Tekintetemmel Mágust kerestem, de nem találtam sehol. Láttam azonban, hogy a Herceg tart felém, át a tömegen.

- Jól vagy, Jessica?

- Egy kicsit zsong a fejem, de jól – válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Gyere velem a kertbe, gyönyörű az este – mondta ekkor, felsegített, és eszembe se jutott ellenkezni, nem emlékeztem Mágus tanácsára, hogy ne maradjak kettesben vele. Valami furcsa tompaságot éreztem, ahogy tettem egymás után a lábaimat, és mentem vele. Kint a kertben tényleg gyönyörű volt. Telihold világította be a tájat, néztem a kis falut, amit az ablakomból is lehetett látni. A Herceg terve majdnem bevált, csak arra nem számított, hogy a friss levegő kitisztítja annyira a fejem, hogy rájövök, nekem nem szabadna itt lennem. Nem tudom, mit akart csinálni, azt hiszem, ő is meg akart harapni, át akarta adni a vérét, hogy megjelöljön, mint asszonyát. Mikor rájöttem, hogy kettesben maradtam vele, félelem járt át. Tudtam, nem számíthatok arra, hogy Mágus megment, hisz nem is láthatta, hogy eljöttünk a bálteremből. Okosan kell megoldanom, hogy a Herceg ne vegye észre, átlátok rajta. Megborzongtam.

- Hideg van idekint. Megyek, hozom a köpenyem. – Láttam átsuhanni valamit a szemén, ami lehetett bosszúság, vagy akár valami egészen más is.

- Rendben. Siess, itt várlak.

Bementem, az előtérben rögtön Mágussal találkoztam. A szemei riadtak voltak, amikor meglátott, odasietett hozzám, és megnézte a nyakamat.

- Nem bántott.

- Óriási szerencséd van, Jessy. Nem lett volna szabad vele menned.

- Tudom… de nem voltam ura a gondolataimnak, mikor rájöttem, én… - A mutatóujját a számra tette.

- Semmi baj. Vigyázz magadra. És ne maradj vele együtt.

- Mágus, micsoda kellemes meglepetés – hallatszott az ajtó felől egy jéghideg hang.

- Herceg.

- Semmi keresnivalód Jessica közelében. A feladatod elvégezted azzal, hogy idehoztad. Mikor távozol a kastélyból?

- Holnap délelőtt megyek, Herceg. Reggelre szikrázó napsütést mondanak, Fritz szemét pedig bántja a fény. – A Herceget ez a megjegyzés kissé kizökkentette, de hamar magára talált.

- Fritz… á, a lovad. Nos, rendben. Menjünk, mindjárt vacsora – nyújtotta felém a karját, amit elfogadtam, így összekarolva mentünk be a terembe, ahol már felállították az asztalokat.

- Megérkezett a Herceg! Hozzák a foglyokat! – Döbbenten néztem körül. Milyen foglyokról beszélnek? Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, és akkor megláttam két nagydarab vámpírt, akikhez eddig nem volt szerencsém, amint öt vagy hat embert terelnek maguk előtt. Szakadt volt a ruhájuk, a testük koszos, a tekintetük zavart. És amikor az egyik megtört tekintettel találkozott a szemem, azt hittem, rosszul látok. Az az arc… azok a szemek… Megismert, láttam rajta, kicsit elnyílt a szája és megrázta a fejét. Tudta, mi vagyok, és azt is, mi fog történni. Amikor a Herceg parancsára az asztalok közé vezették őket, nem bírtam ki, felsikoltottam.

- Ne! Dean!

Kitéptem a karom a Hercegéből és átugrottam az asztalon, Dean mellé. Döbbent szemek vettek körül, mindenhonnan csodálkozás áradt felém, ami lassan átcsapott megvetésbe. Egy vámpír egy embert véd. Úgy álltam gyermekkori barátom mellett, mint aki képes lenne az összes vendéggel harcba szállni az ő életéért. Hallottam, ahogy suttogás támad körülöttünk, Dean pedig hozzám fordult.

- Mit csinálsz, te bolond? – halkan, szeretettel suttogott.

- Megmentelek, Dean. Ezek vámpírok, bántani fognak.

- Nem, Jessica, tévedsz… nem bántjuk… megöljük – A Herceg jeges szemekkel nézett rám. Elrontottam a vacsorát. Az előadást. A fő számot.

- Tudom, Jessy. Hagyd őket. Nem menthetsz meg minden kóbor állatot – ismételte meg Dean azt a mondatát, amit akkor mondott, amikor egy kiskutyát sodort partra az árvíz, nem messze az otthonunktól. Még élt, hazavittem, ápolgattam, de túl sok sérülést szenvedett, és nem tudtam megmenteni. Akkor mondta ezt.

- Nem, Dean, de te a testvérem vagy… nem hagyhatom, hogy megöljenek. – Kibuggyantak a könnyek a szememből, amik azóta ott voltak, hogy megláttam drága barátomat a többi rab között.

- És mit fogsz csinálni egyedül több tucat éhes vámpírral szemben? – A Hercegen látszott, hogy jól szórakozik, de a következő pillanatban már nem tűnt annyira boldognak. Mágus lépett elő mögüle.

- Jessy nincs egyedül. Holló és az én védelmem alatt áll. – Akkor nem tudtam, mit jelent egy mágus védelme alatt állni, mivel nem ismertem őket. De az engem körülvevő vámpírok úgy tűnt, pontosan értik a szavai jelentését, mert hátrébb húzódtak tőle, még a Herceg is.

- Hát elárulsz engem, Mágusom?

- Soha nem voltam se a szolgád, se a tulajdonod, Herceg. - Odalépett mellém, megfogta a karomat és felrántott a földről, Dean mellől. – Most pedig elmegyünk innen, és soha nem fogod őt keresni. – Rám nézett, összetörten, sírva álltam mellette. Halkan, szinte suttogva hozzátette: - A fiú is jön velünk. – Hangja átvágta a néma csendet.

Tudtam, nem így tervezte. Nem ez volt a cél, de én meg akartam menteni Deant. Lehajolt hozzá, egy érintésével eltüntette a köteleket a csuklójáról. Nem szólt egy szót sem, felsegítette, és az ajtó felé intett. Dean rám nézett, nem akart itt hagyni. – Menj – suttogtam neki, ő bólintott, és elkezdett rohanni, ki a kastélyból. Még mindig néma, mozdulatlan volt a csend. Mágus továbbra is fogta a karomat, erősen, fájóan szorította.

- Elmegyünk. Soha többet nem akarom látni egyikőtöket sem ennek a lánynak a közelében.

- Ő egy vámpír, Mágus! Mit akarsz tőle? – kiáltott a kócos hajú nő az asztal túloldaláról.

Ő azonban nem válaszolt. Elindult az ajtó felé, maga előtt tartva engem. Nehéz csöndet hagytunk magunk után. Az istállóhoz vezetett, felültetett a lovára, majd fellendült mögém. Éreztem a testében, hogy feszült, szerettem volna mondani valamit, bocsánatot kérni, de nem volt erőm megtörni a hallgatást. Féltem, mit fog mondani, de imádkoztam egy szaváért. Elindultunk, gyorsan hagytuk magunk mögött a kastélyt és annak urát. Mikor úgy érezte, kellően eltávolodtunk, megállt, a lova oldaltáskájából elővett egy vastag köpenyt, beburkolt vele és egyik karjával magához ölelt. Remegett. Belebújtam az ölelésébe, és egy pillanatra olyan érzés fogott el, mint álmomban… Alig akartam elhinni, hogy pár órával ezelőtt még boldogan táncoltam a karjaiban, most pedig remegve kapaszkodunk össze egy pokoli paripa hátán, ki tudja, milyen messze attól a kastélytól.

- Sajnálom. – Kimondtam. Végre. Eltolt magától, és a szemembe nézett. Kezdtem rájönni, már nem zavar a maszk. Különlegessé tette. Úgy nézett, mintha a lelkemben akarna olvasni, de most ez a nézés nem zavart.

- Nincs miért bocsánatot kérned – mondta végül, egy nagy sóhajtás után. – Így is, úgy is el kellett volna jönnünk. Már biztonságban leszel, nem fog követni téged.

- És most mi lesz? – kérdeztem tőle. Féltem attól, hogy itt hagy. Egyedül egy erdő közepén. Éhesen, fázva. Nem mertem volna kimondani, de éreztem, ha most egyedül kéne maradnom, abba belehalnék.

- Keresünk egy falut és egy fogadót. Tegnap óta nem ettél, és lassan itt a hajnal.

Ezután nem mondott semmit, csak vágtattunk el a kastélytól, Deantől, mindentől, ami ez alatt a pár óra alatt történt. Már virradt, amikor egy fogadót találtunk. A nyeregtáskában volt pár ruha, amit felvehettem, így amikor elmentem vadászni, nem kellett az estélyiben mászkálnom a hóban. Újév reggele volt. Nem hittem volna, hogy ennyi nap eltelt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ott ültem a dombon és néztem a lehulló csillagot, miközben azt kívántam, bárcsak ember lehetnék újból. Besurrantam egy csöndes sikátorba, és egy éppen hazainduló férfitől vettem kölcsön egy kis vért. Nem akartam visszatérni még, körül akartam nézni a faluban. Csöndes volt és szomorú. Kihalt. De újév reggelén minden hely ilyen, ezen nem is kell csodálkozni.

Leültem a téren egy hintára, és elkezdtem végiggondolni, mi is történt valójában az elmúlt két hétben. Végeztem, mint vámpírtanonc, elhagytam a mesterem, megtalált apám, egy furcsa alak egy kastélyba vitt, ahonnan aztán együtt szöktünk meg a vámpírherceg elől. Szinte hihetetlen.

A nap kezdett feljönni, így elindultam, hogy megkeressem a fogadót. Mágus nem volt ott, két szobát vett ki, így feltételeztem, alszik, őt is megviselhette az elmúlt éjszaka. Bemásztam az ágyba, miután behúztam a sötétítő függönyt, ami nagyon hasonlított a kastélyban látottra. Soha nem hittem, hogy ennyire jó érzés, ha van valaki, aki gondoskodik rólam. Elmosolyodtam, majd elaludtam.