Arra ébredtem, hogy valaki néz. Nem kellett kinyitnom a szemem, biztos voltam benne, hogy Mágus az. Elmosolyodtam.

- Jó reggelt Jessy.

- Neked is. – Ránéztem, a gyertya fénye sötétkékké varázsolta a szemét, haja megint az arcába hullott, mint első találkozásunkkor. Felültem az ágyon, és csak néztem őt. Akaratlanul csúszott ki a számon az első kérdés, ami eszembe jutott.

– Mi a neved? – Meghökkenve nézett rám, aztán elmosolyodott.

- Daniel.

- Daniel… szép név. Illik hozzád. - Egy darabig néztem, aztán eszembe jutott, valamit elfelejtettem megtenni. - Köszönöm, hogy megmentettél és törődsz velem.

- Soha nem hagytalak volna ott annak az elmebeteg vámpírnak a kastélyában. Túlságosan sok embert ölt már meg, megbomlott az elméje. Azt hitte, ha a Hercegnője leszel, akkor újra boldog lehet. De félek, nem a hercegnője lettél volna, hanem a legújabb áldozata.

- Apám miért akarta, hogy odamenjek?

- Ő nem ismerte a Herceg igazi lényét. Csak én ismertem őt igazán, átláttam rajta. Azért mentem, hogy megvédjelek, Holló rám bízott téged.

- Tudsz olvasni mások gondolataiban? Így jöttél rá a Herceg terveire is? – Elmosolyodott, kissé szégyenlősen.

- A gondolatolvasás nem igazán megy… de egy-egy gondolat eljut hozzám néha. Amikor elkezd valaki gondolkozni valamiről, ami annyira magával ragadja, hogy szinte nem tudja befolyásolni az örvénylését, akkor el szokott jutni hozzám egy-egy gondolatfoszlány. – Elvörösödtem, mert eszembe jutott, amikor ment fel előttem a lépcsőn, mire gondoltam.

Ahogy a szemébe néztem, biztos voltam benne, hogy az a gondolat is eljutott hozzá, mint ahogy a Herceg őrült tervei sem kerülhették el a figyelmét. Közelebb hajolt hozzám, szinte belefúrta szemeit a szemembe. Nagyon lassan, mintha nem is én irányítanám a mozdulatomat, az arca felé emeltem a kezemet, és végigsimítottam a maszkon, majd a haján. Olyan selymes volt, mint ahogyan elképzeltem. Visszatértem az álarcához az egyik kezemmel, míg a másikkal beletúrtam a hajába, hogy megtaláljam, mi tartja fent az arcán. Nem szólt semmit, csak nézett engem, mintha nálam különlegesebb dolgot soha nem látott volna. Közben megtaláltam a bőrszíjat, ami a maszkot tartotta, de a csomót nem. Elkezdtem a kezemmel követni a szíjat, míg megtaláltam az álarc szélénél. Megsimogattam a bőrét.

- Megengeded?

Nem válaszolt, csak nyelt egyet és bólintott. Finoman bogoztam ki a masnit, és vettem el az arca elől a maszkot. Végre megláthattam őt. Nem tudom mire számítottam, de gyönyörű, hibátlan bőrt és számomra a legszebb arcot találtam alatta. Megérintettem, finoman megcirógattam, mire felemelte a kezét, amivel addig a térdemet fogta, a tarkómra rakta, és maga felé húzott. A csók édes volt és forró. Lágy és tüzes egyszerre, úgy éreztem, ennél csodálatosabb dolog nem is történhet velem. A hajába temettem a kezemet, tényleg úgy folytak ki ujjaim közül a tincsek, ahogy azt elképzeltem pár napja. Végigfektetett az ágyon, fölém gördült, sörénye, mint valami egzotikus függöny védett minket a külvilágtól.
Tudtam, hogy nem tudnám megállítani, de nem is akartam. Olyan helyekre vitt el azon az éjjelen, ahol még soha nem jártam, és rajta kívül többet senkivel nem is tudtam volna. Lassan, érzékien csókolta végig a testem, mint még soha senki, úgy szeretett, ahogy nem hittem volna, hogy szeretni lehet. Nem számított, kik vagyunk és honnan jöttünk. Csak a másik számított, aki a karjaiban tartott, aki csókolt, aki a fülünkbe suttogott.

Boldogan simultam hozzá, bőrünk csillogott, mintha a szemerkélő esőben futottunk volna meztelenül. Magához ölelt, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere. Erre a gondolatra azonban a boldogságomat mintha egy szélroham kitépte volna a szívemből, elfordultam tőle. Daniel rögtön megérezte a hangulatváltozásomat és a hátamhoz simult.

- Mi a baj, Jessy? – Nem tudtam rá válaszolni, a torkomat a sírás szorongatta. Megölelt, izmos mellkasa a hátamhoz simult. – Mondd el, mi a baj, segíteni szeretnék.

- Nem tudsz – suttogtam.

- Emlékszel, egy Mágusnak semmi nem lehetetlen. – Mély levegőt vettem, és továbbra is neki háttal fekve beszélni kezdtem.

- Karácsonykor… amikor sétáltam az erdőben, egyszer csak egy dombra értem. A lábaim előtt terült el egy kisebb város. Az ablakokban gyertyák voltak, a főtéren egy fenyőfa volt feldíszítve. Emberek korcsolyáztak körülötte, nevettek és boldogok voltak. Akkor azt kívántam, bárcsak én is egy lehetnék közülük. Hogy bárcsak soha ne lennék vámpír. Az előbb… úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a világon… és akkor rájöttem, hogy az már soha nem lehetek.

- Szóval… szeretnél újra ember lenni?

- Igen. Mondd, Daniel, te halhatatlan vagy?

- Nem, nem vagyok. Csak egy ember, akinek megvan a hatalma bármihez, amit csak el akar érni. Ekkora mágiával, ami nekem van, nem élhetnék örökké. Sokan voltak, akik megpróbálták, de az istenek elvették tőlük az erőt, mert rossz dolgokra használták. Ha akarod… ha igazán szeretnéd, halandóvá teszlek. – Megfordultam a karjában, és kutatva néztem a szemeit, hátha csak bolondozik, de nem találtam benne semmit, ami miatt meg kellett volna kérdőjeleznem az állítását.

- Tényleg meg tudnád tenni?

- Hát persze – mosolygott, de a szemei komolyak maradtak.

- Hogyan?

- Varázslattal minden megoldható. Ha hiszünk benne, a csoda igaz lehet. Ez a mágia lényege. A hit, és a cél. Ha jó célért teszed, amit teszel, ha hiszel benne, hogy sikerülni fog, akkor minden egyszerűbb. Gyere.

Daniel kikászálódott az ágyból, felöltözött, és felém nyújtotta a kezét. Hagytam, hogy kisegítsen a paplan alól, felöltöztem én is, és követtem őt a holdfénybe. Egy óriási fa alá vezetett, felemelte a kezeit, a tenyerét felém fordította. Összefűztem az ujjaimat az övével, és vártam, hogy mi fog történni. Halkan kezdett el suttogni, valami számomra idegen nyelven. A szél feltámadt és örvénylett körülöttünk, de nem hideg volt, hanem langyos, szinte simogatta az arcomat. Behunytam a szememet, úgy, ahogy ő, és minden érzékszervemmel a mágiájára koncentráltam. Éreztem, hogy a vérembe kerül, átjárja a testem, hogy minden változik, és mégis ugyanaz marad. A szél suhogása halkult, és egy lágy, forró csókot éreztem az ajkaimon.

- Gyere!

- Hova megyünk?

- Mutatni szeretnék neked valamit. – Bevezetett a faluba, arra a részre, ahol tegnapelőtt nem jártam. Egy befagyott tó volt ott, a késői időpontra való tekintettel csak ki volt világítva, de senki nem volt rajta.

Kézen fogva csúszkáltunk be a közepére, ahol Daniel egy korcsolyát varázsolt a lábamra. Úgy éreztem magam, mint kislánykoromban. Nevettünk, bohóckodtunk, siklottunk körbe-körbe a befagyott vízen. Amikor kicsúszott a korcsolya a lábam alól, Daniel mindig ott volt, és elkapott. Miközben korcsolyáztunk, hirtelen elkezdett havazni. Ránéztem, és valahogy sejtettem, hogy ez nem természetes havazás, hanem az ő műve. Odasiklottam hozzá, és ő, mint kiskoromban édesapám, kitárta a karjait, és úgy várta az érkezésemet. Megöleltem, és forrón megcsókoltam. Lenézett a jégre mellettünk, és elmosolyodott. Követtem a tekintetét, és megláttam, amit pár nappal ezelőtt egy varázslat segítségével láthattam csak: a tükörképem nézett vissza rám a jégről, és egy ragyogóan mosolygó, égkék szemű férfit ölelt magához.

Akkor, abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy a nagy kalandom csak most kezdődik: a férfivel, akit szeretek, egy apával, aki valahol a világon most biztosan épp vadászik, Hollóval, aki mindig élénk szemeivel figyeli minden lépésemet, egy tanítóval és jó baráttal, aki nélkül nem lennék az, aki vagyok. Aki voltam.
Nem mentünk már vissza a fogadóba. Ott nem volt semmi, ami a mienk lett volna. A maszk, mint régi emlék a nyeregtáskában volt, amikor Fritz hátára pattantunk, hogy hátrahagyjuk a hóborította, rossz emlékekkel teli világot. Az aznapi napfelkelte volt a legszebb, amit életemben láttam. Sose hittem volna, hogy ennyire hiányzott a fény, de most, hogy újra részem lehetett benne, tudtam, meghalnék nélküle. Daniel megölelt, vágtára bíztatta paripáját és ellovagoltunk a jövő felé, ami várt ránk, kitárt karokkal, mint gyerekkoromban édesapám.