|
I.
Grizabella 2008.02.22. 08:30
Sötét, nagyon pesszimista versciklus.
I.
Dúló vihar zeng át a szétázott erdőn
Rongyfelhők szakadnak
S egyszer eljön majd a nap
Mikor gépek hangja torzítja a csendet
Ezernyi apró zajfoszlánnyá
Mely beleeszi magát a lényed legmélyébe
S csak ordítasz majd a kíntól kesergőn
Villám csap az öreg fába s az elhamvad
Állatok rohannak
Mint ki sosem volt, elég
S egyszerre omlanak a földre
Tűzifaként, az ősi rengeteg
Véresen, golyóperzselte lyukkal
Sápadtan füröszti immár fényében a nap
Ártatlan arcukon halálfélelem
Hová meneküljek az emberlakta földről
Ha űzve fáj, és fájva űz
Hová, ha az emberektől irtózom
Ha kihunyt a tűz, s a lélek megkopott
Ki fogja meg két kezem, ha elhullok
Mert mind ki élt megbotlik egyszer
S többet nem segítheti fel senki a földről
Egy vérből valók voltunk, ti meg én
Megöllek, meghalsz, megöllek, meghalsz
És most sikoltva szívjuk el egymás kincseit
Engedj el, fáj, engedj el, ölelj
Mert azt hisszük, a másiké ezerszer különb
Kitörni, elmenni, vacogni, repülni
Pedig egy testként születtünk, s úgy is halunk meg
Nem is fáj már, alszunk, csendes már a föld.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
