A vasárnap tulajdonképpen eseménytelenül telt, sétálgattam Londonban és gondolkoztam, mit csináljak akkor, ha kiderül, a Gibson gyerekek tényleg árvák. Délután elmentem korcsolyázni, már egyedül is egész jól megy, bár talán Jeremy-vel könnyebb lenne. Én mindig hittem abban, hogy van szerelem első látásra, és valahogy úgy érezem, az a barna szempár örökre rabul ejtette a szívemet. Kedves, aranyos, udvarias ember, olyan, aki inkább a fölfele haladó lépcsőn megy. Bár talán az se érdekelt volna, ha nem azon. Zavar, hogy így nézem az embereket: ki megy föl és ki le. Egyszer olvastam egy szép idézetet: „Mi a szerelem? Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a szél, nem a függöny, hanem a lebbenés.” Ezt érzem most én is.

Hétfő, na ez már egy eseménydúsabb nap volt. 10kor találkoztunk Jeremy-vel az árvaház előtt. Bementünk, újra „Mrs. Hannigan” fogadott minket, gyanakodva végigmért, lehet, hogy rémlett neki az utolsó találkozásunk, de végül félreállt az útból és beengedett minket. Mi kint már megegyeztünk, hagyom, hogy Jeremy beszéljen, én csak hallgatok, nem szeretné, ha mindent elrontanék. Ez persze kicsit rosszul esett, de ismerve cserfességemet és küldetésem kiváltó okát, azt kell, hogy mondjam, teljesen megértettem őt. Bemutatkozott, de úgy, mint aki örökbe akarja fogadni a gyerekeket, velem, a feleségével. Jó ötlet volt, meg kell hagyni, nekem biztos, hogy nem jutott volna eszembe. Később azt mondta, ha azzal állítunk be, hogy a Mikulás küldött, körberöhögtek volna minket. Én elvörösödtem, és abban a pillanatban biztos voltam benne, soha, de soha nem mondom el neki, hogy én az első nap így kezdtem.

Sajnos, amitől tartottam beigazolódott, a gyerekek szülei meghaltak egy autóbalesetben. Mrs. Hannigan igazi nevén Ms. Flower (semmi nem hasonlított benne virágra, egyáltalán nem volt törékeny, hajlékony, és teljesen meglepődtem azon is, hogy nem házas. Bár, jobban belegondolva, ki venné el?). Találkoztunk Anne-vel és Tommy-val is, a szívem összeszorult, amikor megláttam a kedves kis arcukat. Jeremy hihetetlenül aranyos volt velük, néha úgy éreztem, mintha tényleg egy édesapát és a gyerekeit látnám. Kérdezte, tudnak-e korcsolyázni, a két kicsi bólintott, mire ő felpattant és eltűnt. Öt perc múlva jött vissza azzal, hogy Ms. Flower engedélyt adott és eljöhetnek velünk a Central parkba. Mennyire boldogok voltak! Mintha bejelentettük volna, hogy mától minden nap karácsony lesz. A parkban ők korcsolyáztak, mi a partról néztük őket, aztán vettünk kürtös kalácsot és sétáltunk, fogócskáztunk, hógolyóztunk, olyanok voltunk, mint egy igazi család. Életemben nem éreztem magam még olyan jól, mint ott, velük. Később visszavittük őket az árvaházba, Jeremy pillanatok alatt elköszönt és eltűnt a hóesésben. Ott álltam egyedül, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami történni fog, valami jó dolog. Akkor éretem igazán, hogy mennyire elfáradtam, így hát elindultam hazafelé, mint Micimackó abban a kedves gyerekdalban. Mikor visszaértem a szobámba, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

Nyolc óra körül azonban kopogásra ébredtem, és hogy valaki engem szólítgat. Ajtót nyitottam és nem kis meglepetésemre Jeremy állt ott, erősen lihegve, pedig csak a negyedik emeleten volt a szobám. Arra kért, öltözzek fel és menjek vele, muszáj mutatnia valamit. Megbeszéltük, hogy a recepciónál találkozunk negyed óra múlva. Becsuktam az ajtót, és közben azon gondolkoztam, mit akar tőlem ilyenkor, és egyáltalán honnan tudja a címemet? Hiszen még a vezetéknevem se árultam el neki (mivel nincs is), ide mondjuk Cassandra Montgomery néven jelentkeztem be. De végül is nyomozó, az a dolga, hogy kinyomozzon dolgokat.

Tizenöt perc elteltével felöltözve álltam a portás nővel beszélgetve, mikor belépett az ajtón. Megfogta a kezem és már vonszolt is magával ki a hidegbe. Egy lovas hintó állt a fogadó előtt, felpattant, majd a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint egy igazi hercegnő, megfogtam a kezét, és beszálltam mellé. Leírhatatlan, mennyire csodálatos estét töltöttünk együtt. Elvitt vacsorázni, rengeteget beszélgettünk, most végre őszintén (és az én szívem megszakadt, hisz hogy mondhatnám el álmaim férfijának, hogy én egy angyal vagyok, és ha minden jól megy vasárnap már újra „otthon” leszek?). Elmesélte, egyszer régebben nős volt, a felesége és a kisfia is meghalt szülés közben. Azt mondta, nagyon sokáig saját magát hibáztatta, de végül rájött, csak a sors fintora volt, és hogy az életnek mennie kell tovább. Hirtelen a szemembe nézett, és szerelmet vallott nekem. De úgy, ahogy szerintem minden lány, csak álmodik róla.

Azt mondta: „Repülni szeretnék, szállni újra a felhők között, de többé már nem tudok: kegyetlen kezek tépázták meg szárnyaimat, soha többé nem hasíthatom a levegőt úgy, mint régen. Egy ideig nem vágytam vissza a magasba, de mióta megismertelek téged, Cassie, másképp látom már. Újra vágyom a madarak közé, újra élni szeretnék! És már nem egyedül, hanem veled. Mi ketten, úgy érzem, bármit le tudnánk győzni. Te meg tudnál tanítani engem újra repülni, szárnyak nélkül is akár. Nem ismerjük egymást régóta, de úgy érzem, muszáj megkérdeznem most, mert talán holnap már késő lesz. Lennél a feleségem? Lennél te az, aki újra a felhők közé vezet engem?” Nem tudtam megszólalni. Egy részem a nyakába vetette volna magát, megcsókoltam volna, és igent mondtam volna neki, de a másik részem rettegett: hisz angyal vagyok! Mondhatok igent egy embernek? Akkor nekem is emberré kellene válnom. De ha elmondom neki, elhiszi? Megfogtam a kezét, egy könnycsepp gördült ki a szememből összekulcsolt ujjainkra. Életem legnehezebb döntése volt kimondanom azt a mondatot. „Most még nem lehet. Sajnálom, Jeremy.” Úgy nézett ki, mint akiben egy világ dőlt össze, és én is így éreztem magam. Üresnek, kiégettnek.

Elbúcsúztunk, azt mondta, nem haragszik, nem ismertük egymást még, megérti, hogy nemet mondtam. Ráztam a fejem, és hirtelen kicsúszott a számon: „Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem megyek hozzád. Csak azt, hogy még nem mehetek. Szeretlek, Jeremy. Ezen nem változtat semmi. Hittem, hogy létezik szerelem első látásra, most már tudom is, hogy van. Kérlek, várj rám. Nem tudom mennyit, még vannak dolgok, amiket el kell intéznem, de visszajövök hozzád. Ígérem.” Annyira jóképű volt, ahogy ott állt velem szemben, barna hajában tollpiheként ültek a hópelyhek, szomorúan elmosolyodott, keze a derekamra csúszott, magához ölelt és megcsókolt. „Várok rád, Cassandra”

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Másnap reggel madárdalra ébredtem. Nem akartam kinyitni a szemem, már így is tudtam, hol vagyok. Az ágy, amiben feküdtem, puha volt, és egy émelyítően édeskés illat volt a levegőben. Nem hallatszott autók, motorok hangja, csak egy hárfa zengte örök, rózsaszín dallamát. Előbb a jobb szemem nyitottam ki, majd a balt. Hát nem tévedtem, újra itt vagyok. A mennyországban. A párnám mellett egy levél, amit azzal a kézírással írtak, amelyikkel a levelet a korcsolyám mellé. „Délben várlak, Cassie. Büszke vagyok Rád.” Ennyi. Büszke rám? De mégis miért? Mit tettem én ott lent, amiért büszke lehetne rám? Hisz összetörtem Jeremy szívét. Hitegettem, pedig tudom, hogy nem enged többet le. Aki egyszer volt lent a Földön, többet nem mehet, ez a szabály, nincs, aki megszegi. Vagy az apu mellett végzi. Azt meg senki nem akarja. Az angyalok se mazochisták, még csak nem is bolondok. Így hát felöltöztem szépen, kifésültem a hajam és elmentem a Főnökhöz, hisz itt késni… nos ez az, ami nagyon nagy illetlenség. Hisz ő vigyáz az egész világra, ha egy angyala elkésik, minden borul, ki tudja, mi történhet közben? Persze, nem történik semmi, de jobb bele se gondolni, mi lenne, ha…

Ült a fűben, törökülésben és egy gömb volt a kezében. Intett, hogy üljek mellé, aztán a kezembe adta azt a bizonyos gömböt, amin keresztül szemmel tartja az embereket. Jeremyt láttam, ahogy Ms. Flowerrel tárgyal, ahogy bemegy a Gibson testvérekért, és magával viszi őket haza. A gyerekek boldogok, Jeremy is, szinte észrevehetetlen a bánat, ami a szemében látszik. Hát örökbe fogadta őket. És holnap karácsony. Sírva fakadtam, ahogy néztem a kedves arcokat, akikkel talán soha többet nem találkozom. Ő rám nézett, letörölte a könnyeimet és azt mondta, lehet egy kívánságom. Az volt a feladatom, hogy egy ember életét tegyem széppé, de háromét sikerült, mindezt másfél hét alatt. Megkérdeztem, hogy bármit kívánhatok-e, ő pedig csak nézett rám, jóságos szemeiben szomorúság ült.

„Vissza akarsz menni hozzájuk, igaz?”

„Igen. Nagyon megszerettem őket. Visszamehetek?”

„Azt kívánom, hogy újra ember legyek”

„Rendben, Cassie. Ha ez a kívánságod, legyen így. Emlékszel még, mit mondott neked az öreg hölgy a postán?”

 „Igen. Azt mondta, Isten leküldi egy kedves angyalát a földre, hogy tegyen jót, hogy az emberek jöjjenek rá, még nem halt meg a szeretet, még vannak igazi angyalok.”

„Pontosan. Tudnod kell, az, hogy leküldtelek közéjük nem büntetés volt. Azt akartam, hogy találd meg végre a boldogságot. Tudtam, hogy ha itt nem leled, akkor csak ott lehet, lent, az embereknél”

„Köszönöm, Főnök” – elmosolyodott, én vagyok az egyetlen, aki Főnöknek hívta, más talán szemtelenségnek látta, de Ő sose. Magához ölelt, még sose láttam, hogy hozzáért volna valakihez úgy igazán. Bárányfelhő illata volt. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de tényleg bárányfelhő illata volt. A következő pillanatban, pedig újra ott álltam Londonban. Meg kellett őt találnom. Meg kellett találnom Jeremyt és a kicsiket. Soha nem akartam még ennyire valamit, mint hogy ott legyek velük, most már örökre. Illetve, amíg az életem tart.

Szombat estére találtam meg Jeremy otthonát, egy kis, London melletti városkában lakott, egy gyönyörű házban. Az utcáról be lehetett látni az ablakon, ott sürgölődött az asztal körül, tálalta a vacsorát, láttam a gyereket, és egy csomó idegen embert. Végigmentem a házhoz vezető kis úton, bekopogtam, szívem a torkomban dobogott, ahogy meghallottam az ismerős hangot, ahogy kikiált: „Máris nyitom!”

Az ajtó lassan kinyílt és ott állt előttem az én csokoládé szemű szerelmem. Teljesen megdöbbent, a száját is nyitva felejtette. Elmosolyodtam, hirtelen magához tért, egy lépéssel előttem termett, körém fonta a karjait és megcsókolt. Soha nem csókoltak még meg ilyen forrón, édesen és vágyakozón. Csak álltunk a szakadó hóban és öleltük egymást, mindenről elfeledkezve. A szemébe néztem, és halkan azt suttogtam: „Igen”

Elkerekedtek a szemei, felnevetett, az ölébe kapott és megpörgetett úgy, ahogy a kisgyereket szokták. Majd bevitt a szobába, bemutatott a többi felnőttnek. Tommy és Annie nem volt ott, így megkérdeztem, merre vannak, mire ő elkiáltotta magát: „Gyertek gyerekek, megjött a legszebb karácsonyi angyal, akit valaha láttatok!” Soha nem mondtam el neki, mennyire igaza volt a karácsonyi angyallal kapcsolatban. A gyerekek berohantak, a nyakamba ugrottak és akkor végre úgy éreztem, hazaérkeztem, örökre.

Még fönt láttam egyszer egy képeslapot: egy család volt rajta. Az édesapa ült a zongoránál, előttük volt egy nagy, gyönyörűen feldíszített karácsonyfa, a család körülállta a férfit és énekeltek. Mindig ilyen karácsonyról álmodtam, és hihetetlen, hogy megadatott nekem. Életem első karácsonya a legboldogabb karácsonyom is lett.

3 éve vagyunk házasok. Azóta Tommy-hoz és Annie-hez csatlakozott még egy kislány, Elisabeth és egy kisfiú, Sammy. Egyik este hallottam, ahogy Annie azt mondja öccsének, megérte megírni az a levelet a Mikulásnak, hiszen kaptak tőle egy csodálatos családot. Azóta is a karácsony a legszebb és legkedvesebb ünnepem. A fenti családommal se szakadt meg teljesen a kapcsolatom, tudom, hogy velem vannak, egy-egy kis csoda az életből mindig rádöbbent, nem felejtettek el engem. A gyerekeket pedig úgy nevelem, hogy jó emberek legyenek belőlük, akik észreveszik az élet apró örömeit, hallgatják a kisrigók énekét, gyönyörködnek a naplementében, szeretik a nyári eső illatát, és legfőképpen: Mindenkinél jobban szeretik a családjukat, ahogyan azt én is teszem velük.