Hogyan találjuk meg a megfelelő elveszett lelket? Na igen, ez egy fontos kérdés. És igazán nem könnyű rá a válasz. Járom Londont pár napja, lehet rám azt mondani, hogy válogatós vagyok, de még nem találtam meg azt az embert. És már csak egy hét van karácsonyig, az általam kitűzött határidőig. Hiszen nem lenne szép, ha valakinek a karácsonyát tenném szebbé? A szeretet ünnepe. Olyan szép elnevezés, mégis már közhelyszerűvé vált az emberek számára. Sokan kérdezik azt, hogy miért csak akkor kell szeretni. Nem csak akkor kell. Szeretni mindig kell és akkor az élet egy kicsivel szebb lesz. Ezt felejtették el az emberek. A szeretet sok mindent legyőz, életeket menthet, tehet széppé. És ez teszi a létet csodává. Kevesen veszik ezt észre, és én szomorú vagyok miatta. A boltok, áruházak csak üzletet csinálnak ebből az ünnepből, mely a legszentebb valamennyi közül. Az emberek ajándékokat vesznek, minél drágábbakat, holott egyszerűbb lenne csak annyit mondani, hogy „Szeretlek” vagy hogy „Köszönöm, hogy itt vagy velem” vagy „Köszönöm, hogy a barátom vagy”. Hisz ez teszi széppé a karácsonyt. Amikor együtt van a család, amikor már áll a fa, fahéj és narancs keveredik a jól ismert és hamisítatlan fenyőillatba. Az éjféli mise, amire sok angyal jár le, amikor az öreg nénik a padokban énekelnek, mind, mind annyira szép, és sok mindennel ellentétben, ez nem egyszeri csoda. Minden évben megismétlődik. Ezért tűztem ki december 25-ét, hogy addig befejezem a feladatomat.

A havazás elállt, az utakat megtisztították, vannak olyan részei Londonnak, amik karácsonyi képeslapokra emlékeztetnek. Nem egy kisgyereket láttam, amint levelet írt a Mikulásnak, ahogy feladják a postán. Ilyenkor a postás kisasszony általában furcsán néz rájuk, volt, aki elzavarta őket, hogy ne itt bohóckodjanak, ez egy komoly munkahely. Ekkor azonban a szomszéd ablakban ülő néni, kicsit duci volt, de jóságos, látszott a szemén az élet szépsége (ilyen emberekkel ritkán találkozni, ők igazi, csodaszép titkok tudói. Talán csak onnan lehet őket felismerni őket, hogy az ember akaratlanul is rájuk mosolyog, amikor elmennek mellette az utcán, vagy éppen nála adják fel a leveleket a postán. Ők azok, akiket a Főnök is mindig tárt karokkal vár, amikor eljön az ideje). A néni tehát kihajolt az ablakon, magához intette a riadt kislányt és kisfiút, testvérek voltak, azt hiszem, és árvák. Egy árvaházi ruhácska volt rajtuk, szemük, mint riadt őzeké, úgy pásztázták az embereket, mintha csak kiszöktek volna az otthonból. A néni elvette a levelüket, megígérte nekik, hogy elküldi valaki olyannak, aki biztosan segíteni fog nekik. Könnyes szemmel néztem végig a jelenetet, mikor a két kicsi elment, a néni hozzám fordult, és felém nyújtotta a Mikulásnak szánt levelet.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, de automatikusan a levélért nyúltam. Ő azt mondta, hallott egy mesét még a nagymamájától, mikor kislány volt.

„… És nagymamám azt mondta, vannak olyan karácsonyok, amikor szükség van a csodára, mert az emberek már elfelejtik, mi is az igazi szépség és csodatétel. Ilyenkor Isten leküldi egy kedves angyalát a földre, hogy tegyen jót, hogy az emberek jöjjenek rá, még nem halt meg a szeretet, még vannak igazi angyalok. Ha egy ilyen angyallal találkozol Penny – mondta - meg fogod őt ismerni. Nézz a tükörbe és nézd meg a szemed. Hát az ő szeme is így fog csillogni, mosolyogni fog a világra és látszani fog rajta, nem olyan, mint a többiek, valami más, valami több van benne. A szívében. A lelkében. Én azt hiszem, maga az az angyal, akiről az én nagymamám mesélt nekem, amikor gyerek voltam, azon a csodálatos karácsony estén. Igen, akkor is karácsony volt. Vigye el ezt a levelet, tudom, hogy magánál van a legjobb kezekben.”

Nem tudtam szóhoz jutni, bólintottam, és szorítottam magamhoz a levelet, mintha az utolsó kapaszkodóm lenne az életben. Könnyek folytak végig az arcomon, ahogy a szemébe néztem, és azt suttogtam:

„Köszönöm. Maga csodálatos ember. Azt hiszem, amikor Isten beszélt azokról az emberekről, akik megérdemlik, hogy az ő oldalán éljenek, az olyanokra gondolt, mint maga, Penny.”

Majd szinte menekülve hagytam el a postát, ahol a kezembe kaptam a kulcsot ahhoz, hogy meg tudjam oldani a feladatomat. Akkor még nem sejtettem, ez közel sem lesz olyan könnyű, mint abban a pillanatban hittem. Biztos voltam benne, a gyerekek bármit kértek abban a levélben, teljesíthető, hisz angyal vagyok, vagy mi a szösz. Visszatértem a fogadóba, leültem az ágyam szélére és szemügyre vettem a borítékot. Zöld volt, mint egy karácsonyfa, ezüst, reszketeg betűkkel írták rá a címzettet: Mikulás, alatta: bárhol is élsz. Újra könnyek szöktek a szemembe, majd óvatosan kinyitottam a borítékot. Az is ugyan ilyen zöld volt, szintén ezüst tollal írták:

„Kedves Mikulás,

Reméljük, megkapod a levelünk, még soha nem írtunk Neked, hisz nem volt pénzünk se levélpapírra, se tollra. De idén nyáron dolgoztunk az utcán, virágokat ültettünk és locsoltunk, és összejött pár font, amiből megvettük a legszebb papírt és a legszebben író tollat. Mikulás! Mi nem kérünk Tőled olyan ajándékokat, mint amiket a többi gyerek, nem kérünk biciklit, új ruhákat vagy játékokat. A mi kérésünk csak annyi, hogy vigyél el minket Anyához és Apához. Nem tudjuk, hol lehetnek, nagyon hiányoznak nekünk, és nem szeretünk itt, a Halloway Árvaházban élni. A többiek kinevetnek minket, de tudom, hogy Te képes vagy csodát tenni!

Szeretettel ölel: Anne és Thomas Gibson”

Hát, egy levél a Mikulásnak, ami nálam kötött ki, és most nekem kell tennem valamit, hogy a két kisgyerek karácsonya szép legyen. Mivel nem tudok róluk semmit a nevükön kívül, nem lesz túl egyszerű dolgom. Elhatároztam, hogy meglátogatom őket az árvaházban, megpróbálok minél több dolgot megtudni, amin elindulhatok a szüleiket keresni. Félek, hogy nem véletlenül vannak a gyerekek az árvaházban, és nem tudom, mit csináljak akkor, ha a szüleik esetleg már nem élnek. Átöltöztem (erről is valószínű a Főnök gondoskodik, mindig van a szekrényemben új ruha, amiben ki lehet menni az utcára) és elindulok először is térképet venni, ha az megvan, akkor pedig irány a Halloway Árvaház!

Bementem a kisboltba, ahol egy hete a naplót vettem, és vettem egy London térképet és nekivágtam a városnak. Jól gondoltam, a postától nincs messze az árvaház, és valószínűleg tényleg kiszöktek. Egy nagy tábla hirdeti, hogy a látogatási időnek vége, legközelebb hétfőn délelőtt tíztől várják a vendégeket. Így nem volt sok választásom, mint megint tolni a dolgokat, de azért megpróbálkoztam a csengővel. Az hidegen visszhangzott végig a folyosón, ami az ajtó mögött volt, és olyan három perc elteltével egy végtelenül gonosz szemű nő nyitotta ki az ajtót. Pont belekezdtem volna, ki vagyok, és mit akarok, amikor elkezdett ordítani, hogy nem látom-e azt a nagyon nagy táblát, amire rá van írva, hogy nem fogadnak látogatókat és ez alól nincs kivétel. Gondoltam, megpróbálkozom azzal, hogy engem a Mikulás küldött, erre a nő becsapta az ajtót, mondván őrültekkel nem tárgyal, vagy jöjjek vissza hétfőn.

Visszatámolyogtam a fogadóba, nem értettem, hogy lehet valaki ennyire szívtelen és gonosz. Hiszen kisgyerekek vannak rábízva! Milyen emberek lesznek belőlük, ha felnőnek? Azokból, akiket nem szeret senki, nem lehetnek jó emberek. Egy újabb ember, aki apámat fogja boldogítani. Nem is értem, hogy hogy bírja ki őket. Levezetésképp gondoltam korcsolyázom egyet, rég voltam már, újra tudok normálisan járni, hát itt az ideje a következő próbának. Muszáj kiszellőztetnem kicsit a fejem.

Így a korcsolyát a vállamra vetettem és elindultam a Central Park felé. Nem mondatnám az utóbbi időben fejlődtem valamit is, ugyanis az első 10 percben többet ültem a jégen, mint siklottam, de egy idő után, bár szélmalomként csapkodó karokkal, de sikerült megállnom. A tömegben hirtelen egy ismerős szempárt pillantottam meg, minek következtében sikerült újra elterülnöm a jégen. Amikor a már ismerős kék kesztyűs kéz nyúlt felém, hihetetlenül zavarba jöttem, felnéztem „megmentőmre” és újra elmerültem azokban a csokoládé szemekben. Felsegített, de most már sokkal ügyesebben, mint legutóbb. Egy darabig még korcsolyáztunk, immár együtt, kézen fogva, mert félt, hogy lassan elborítanak a kék és lila foltok. Mikor újabb gyereksereg érkezett, megkérdezte, lenne-e kedvem beülni vele egy kávézóba beszélgetni. Igent mondtam a kérdésre, szerettem volna minél előbb elfelejteni az árvaházas incidenst és úgy éreztem, ennek a férfinek a társasága ehhez pont megfelelő lesz. Naná, hogy tévedtem.

Beültünk a közeli Black Cat kávéházba, rendeltünk egy-egy cappuccinot és egy ideig csak hallgattunk, nézelődtünk. Mikor beleivott a kávéjába, a szája fölé a hab kis fehér bajuszt rajzolt, elnevettem magam. Talán ezzel törtem meg a jeget, ő is elmosolyodott, és végre beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy Jeremy Sullivan-nek hívják és magánnyomozó, ráadásul az egyik leghíresebb Londonban. Meg se próbáltam úgy tenni, mintha hallottam volna róla, de ezt láthatóan nem nehezményezte. Sok mindent kérdeztem meg tőle, egyrészt azért, mert érdekelt, másrészt pedig azért, mert még nem találtam ki egy történetet akkorra, ha valaki az iránt érdeklődne, ki vagyok valójában.

Végül csak elértünk a számomra kényes kérdésekig, gondoltam, megpróbálom valami poénnal elütni a személyesebb dolgokat, így a munkámra vonatkozóan azt mondtam, amit pár órával ezelőtt a Mrs. Hannigan–szerű nőnek, hogy a Mikulás küldött, hogy összeszedjem a leveleit és teljesítsek pár karácsonyi kívánságot. Ő ezen jót nevetett, de mikor rám nézett és látta, hogy nem nevetek vele, láthatóan elgondolkozott, végül megkérdezte, tud-e segíteni valamit a Mikulás kis krampuszának? Egy darabig gondolkoztam, beavassam-e őt a feladatomba, de mivel magánnyomozó, ő biztos tudna segíteni, kideríteni, mi történt Anne és Thomas szüleivel. Így megosztottam vele a történetet, és ő azt mondta, szívesen segít. Még sokáig beszélgettünk, kiderült, hogy szereti az állatokat, nem nős, nem iszik, nem dohányzik és teljesen tisztességes életet él. Ez persze szebb volt, mint amit én el tudtam hinni, de majd idővel kiderül mennyire jó fiú is az én Jeremy-m. Elbúcsúztunk egymástól, ő kezet csókolt, azt mondta, megtiszteltetés a Mikulásnak dolgozni, mélyen a szemembe nézett, majd az arcomra is adott egy puszit. Én azzal a jóleső érzéssel feküdtem le este, hogy minden jóra fordul, és a kicsiknek mégis széppé tudom tenni a karácsonyt.