Grizának, nagyon sok szeretettel! Köszönöm, hogy nyúztál, hogy írjam meg!

Egy angyal csodatétele a Földön

Naplóírásomat talán azzal kezdeném, hogy bemutatkozom. Az lesz a legjobb, hisz így tudni fogják, hogy én írom a naplót és az esetleges utálóim (ahonnan jövök, nincsenek, ott csak cukormáz van, de sose lehet tudni) nem olvassák tovább. Vagy pont azért elolvassák. Nos, úgy érzem, ez nem tartozik szervesen a történetemhez, amit azért írok le, hogy öreg napjaimban majd elővegyem, és jókat nevessek, esetleg sírjak rajta. Mivel még nem írtam ilyesmit egy kicsit lámpalázas vagyok. Mint amikor először mentem a Főnökhöz. Vagy mentem végig a téren az új, immár „felnőtt” méretű szárnyammal. Az jó nagy ugyanis, és nagyon kell vigyázni vele, nehogy valamit leverjen az ember… az angyal. Lassan talán bele is rázódom, és el tudom mondani, illetve le tudom írni (jaj, de nehéz) amit szeretnék.

A nevem Cassandra, csak így egyszerűen. A barátaimnak Cassie, a többieknek… mindegy, találjatok ki valami frappánsat, ami illik hozzám. Angyal vagyok, és ha röviden meg kéne fogalmaznom, hogy miért is kerültem ide, hát azt kellene mondanom, hogy azért, mert nem bírok lakatot tenni a számra, ami ugyanis az én családi hátteremmel eléggé kellemetlen, úgy is lehetne mondani, kész öngyilkosság. Biztos vagyok benne, mindenki ismeri a történetet Fényhozóról, akire Főnök megharagudott, és mondjuk úgy, elbocsátotta az állásából. Nos, Fényhozó, más néven, ahogy mostanában emlegetik Lucifer, az apám. Ezért említettem azokat a bizonyos családi dolgokat az előbb. Pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat.

Az egész azzal kezdődött, hogy rosszat mondtam a munkájára, nem ROSSZAT, csak rosszat, így, sok kisbetűvel. Mert igazából nekem nincs vele semmi bajom, csak ott és akkor úgy éreztem, meg kell tudnia a véleményem. Persze Ő ezzel soha nem törődött, így nem is igazán értem, mi vitte rá arra, hogy odafigyeljen a mondandómra. Szóval azt mondtam Neki, ott rontotta el az egészet (nem ezekkel a szavakkal persze, sokkal finomabban és árnyaltabban), hogy kirúgta Lucifert. Akkor most Neki se lenne ennyi baja, az emberek is örülnének, mellesleg, nem volt jó egy olyan „dolgozó” aki nem csak dicséri a munkáját, hanem kicsit esetleg segít jobbá tenni azt? Erre Ő közölte, ha valóban így gondolom, akkor húzzam le a formás fenekemet a Földre (igen, így mondta), és keressek valakit, akinek jobbá tehetem az életét. Ha ő is úgy gondolja, megfelelő volt a munkám, akkor esetleg visszatérhetek, ellenkező esetben csatlakozhatok apámhoz. Nem mintha nem szeretném őt, hát persze, hogy szeretem, de azért ez a kilátás nem volt túl derűs… sőt. Ki akar kénkőbűzben élni az örökkévalóságig? Mellesleg azt mondják a pokol nem ilyen. Egyszer egy lélek szavai eljutottak hozzánk is, és az nagyon megrázó volt, megkeresem, valahova felírtam. Á, meg is van! Szóval egy férfi a Pokolban: (nem lesz vidám)

„Hibáztam. Óriásit hibáztam és tulajdonképpen teljesen megértem, hogy ide kerültem, és nem oda, ahova a földi angyalok mindig vágynak. Hogy mit követtem el, nem szeretném elmondani, elég szörnyű ahhoz, hogy meg akarjam tartani magamnak. Egyik reggel itt ébredtem fel, ezen a furcsa helyen. A Pokolban. Nem azért szörnyű, mert kínoznak, mert halálodban sem lelsz nyugalmat, hanem azért, mert azzal büntetik a bűnöst, ami a legszörnyűbb a világon: magánnyal. És magányosan lenni az örökkévalóságig rosszabb bárminél.

Hogy milyen itt? Üres. Képzelj el egy óriási prérit. Vagy egy tisztást, ez jobb szó rá. Nem teljesen puszta, van fű, van pár csenevész fa. De nincsenek élénk zöld színek, minden tompa, olyan, mintha egy koszos, homályos szemüvegen keresztül néznél. Nem vagy egyedül, látod a többieket, de csak egy elmosódott alakot, szürke kontúrt, egy villanást veszel észre a szemed sarkából, csak annyit, hogy van még itt valaki. Szóval a magány nem szó szerinti, de nem tudsz hozzájuk szólni, nem tudod őket megnézni.

Ha lehetne, megváltoztatnám az életem… ha visszamehetnék még egyszer. De ez nekünk nem adatik meg, innen soha nem kerülhetsz ki...  Csak össze vagy zárva az emlékeiddel, az érzéseiddel, ordíthatsz, de senki nem hallja, menekülhetsz, rohanhatsz, de a tisztásnak soha nincs vége, a táj nem változik, olyan, mintha egy helyben futnál… Milyen lehet a mennyben? Ott biztos süt a nap, ez az, ami nekem itt lent a legjobban hiányzik. A napsütés. Ez az örökös pára, szürke fény megőrjít.

Megbántam mindent, amit valaha elkövettem. Tudom, most már az évek távlatából, mi volt rossz, mit kéne máshogy tenni, bárcsak lehetne mód rá! De nincs… itt maradok az örökkévalóságig, bármennyi idő is legyen az. Örökre egyedül…”

            Akkor felírtam ezeket a mondatokat, nagyon sajnáltam szegény férfit. De tényleg szörnyű dolgot követett el. Ha jól emlékszem, vízbe fojtotta a feleségét és a lányát. És ezekkel a képekkel kell örökre élnie… szörnyű. És tényleg, szívből megbánta. Főnök azt mondta, talán az ő számára van még Remény, de sokan vannak, akik megőrülnek teljesen, mielőtt rájönnének hibáikra.

            Jajj, úgy érzem, kicsit elkanyarodtam a fő vonaltól. Szóval ott tartottam, hogy állok Előtte, majd a következő pillanatban már eltűnik a lábam alól a friss harmatos fű, és emberi ruhában állok London kellős közepén. Hideg volt, még így is, hogy a ruhám kicserélésére is gondolt. Tél van, lassan közeledik a karácsony. Még két hét, addig pedig keresnem kell valakit, akinek egy szebb életet adhatok. Pénzt is kaptam, nem túl sokat, annyit nem, hogy kiraboljanak miatta, de annyira elég, hogy meghúzzam magam valahol és esetleg enni is tudjak. Az ugyanis sose árt. Először is vettem egy kis naplót, nagyon aranyos, kiscica van az elején. Ebbe írok most is, hogy az emlékek megmaradjanak úgy, ahogy megtörténtek. Az idő ugyanis mindig kicsit ferdít a dolgokon, de ha rögtön, vagy egy-két óra múlva leírom, akkor még jó. Úgy még igazak.

            A következő állomás egy fogadó volt, ahol kaptam is egy kis padlásszobát. Ahogy beléptem, rögtön otthon éreztem magam. Persze nem azért mert bárányfelhők ugráltak ide-oda, meg  minden rózsaszín meg csöpögős volt, nem! Ezek után ez a hely üdítően hatott rám a maga barnaságával, sötétségével. Talán épp ezért kerültem Londonba, mert már kezdtem belefásulni a gügyögésbe és a sok kisangyal csilingelő nevetésétől már a hideg kirázott. Szabadságra mentem! Végigfeküdtem a kicsit kemény ágyon és rögtön elnyomott az álom. Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Kint esett a hó, én az ablakomból néztem, ahogy az emberek mennek bevásárolni, néztem az édesanyát, akinek végül csak megesett a szíve könyörgő kislányán és vett neki egy pohár finom forrócsokit. Talán az emberek nem tudják, de ilyenkor lépnek rá a mennyországba vezető lépcső legalsó fokára. Persze, ezek a lépcsők nagyon ingatagok, és könnyen lezuhanhat az ember a legaljára, de volt már arra is példa, hogy a pokol lépcsőjére esett rá az illető. Szomorú dolgok ezek.

            Kimentem az utcára, a szél a szemembe fújta a havat. Még soha nem találkoztam ilyen közelről a hóval. Nálunk ott fent, mindig csak süt a nap, este tiszta az ég és gyönyörű mélykék. Nem esik az eső, nem fúj a szél, nem esik a hó. Nem lehet korcsolyázni! Kiértem a Central parkba, ahol most gyerekek korcsolyáznak felszabadultan, nevetve. Mellettem egy férfi sült gesztenyét árult, kicsit messzebbről kürtőskalács illatát hozta felém a szél. Becsuktam a szemem és azt kívántam, bárcsak lenne egy korcsolyám, én is be szeretnék állni a gyerekek közé. Tudtam, nem játszani jöttem, hanem dolgozni, de talán az első estémen egy kis szórakozást megengedhetek magamnak.

            A szemem sarkából észrevettem, hogy az egyik bokor kicsit felragyogott, szerintem az emberek nem láthatták. Mikor odaértem, egy pár fehér korcsolya feküdt a földön, mellette egy cetli: „Azért a munkát ne hanyagold, Cassie!” Dehogy! Hogy is hanyagolnám! Úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki eddig egy elszigetelt faluban élt és egy napra a városba vitték. Mindent ki szerettem volna próbálni, ami eddig hiányzott az életemből, ami nem lehetett az enyém, és azt hittem, már nem is lehet. Így hát visszamentem a tavacskához, lábamra húztam a cipőt és máris suhantam a jégen, persze nagyjából tíz centit, mert pillanatok alatt a fenekemen találtam magam. Valahol a fejem fölül halk nevetést hallottam, majd egy férfi nyújtotta felém a kezét és felsegített. Hozzá kell tennem, ez se ment túl egyszerűen, ő se tudott valami jól korizni, így egy idő múlva az összes gyerek rajtunk nevetett, mi pedig nevettünk velük. Végül sikerült lábra állnom, megköszöntem a segítségét, ő pedig tovább siklott és pár perc múlva úgy éreztem, képzeltem az egészet, a csokoládébarna szemű férfi nem is volt itt a parkban. További fél óra gyakorlás után már nagyon fájt a fenekem a sok eséstől, így úgy gondoltam, holnap folytatom. Vagy holnapután. De egy biztos: ha visszakerülök, beszélek a Főnökkel, hogy szerezzen egy fagyott tavat. Már tudom is, hol legyen a helye.

            Vállamra vettem a korcsolyát és sétáltam tovább a parkban. Itt is, ott is árusok kínálták portékájukat, a közeli templom harangja nyolcat ütött. Az anyukák kezdték összeszedni a gyerekeket, hisz haza kell érni, bár holnap vasárnap, de nem árt, ha jól kialusszák magukat. Mához pont két hétre lesz karácsony, tehát akkor ma… december 11. van. Az egyik árustól veszek egy hot-dogot vacsorára, leülök az egyik padra (hihetetlen! Itt tisztítják a hótól a padokat! Láttam, máshol ilyeneket nem csinálnak. Persze nem is minden országban van hó karácsonykor). Néztem a lámpa fényénél örvénylő hópelyheket és arra gondoltam, ezekért a dolgokért érdemes embernek lenni.

Sok, nagyon sok dolog van itt a Földön, amiért egy pillanat alatt odaadnám a szárnyamat, és inkább élnék itt lent, halandóként. Állítólag, amikor az angyal emberré válik egy óriási csoda. Az embereknek, angyaloknak egyaránt. Hogy az embereknek miért, azt hiszem, az egyértelmű. Hogy inkább a halandó létet választja a halhatatlan. Az angyalok furcsa lények. Nem mernek kitörni, lázadni, aki megteszi, úgy jár, mint apa, vagy jelen esetben én. Épp ezért, valahol ők tisztelik azt, aki meg meri ezt tenni, és esetleg mer ember lenni, hisz az a legnehezebb az egész világon. Embernek, jó embernek lenni. Sokminden van, ami befolyásol, hogy merre mész, hogy éled az életed. Általában azokat, akik nem mennek a csapattal, kirekesztik, lenézik, megvetik. Pedig lehet, sőt általában az érvényes, hogy annak van igaza, aki nem követi a csordát. De azt „megölik”. Kegyetlen világ ez. És épp ezért, mert mindenki érzi a helyes utat, nem akarnak letérni róla, követik el azokat a hibákat, amikkel ők is a csorda részeivé válnak. Így eshet le az ember a mennybe vezető lépcső legfelső fokáról a pokolba vezető legalsójáig.

Miután ezekkel a gondolatokkal kellőképp elszomorítottam magam, felálltam és visszatértem a fogadóba, végig azon gondolkozva, hol keressem, vagy kell-e egyáltalán keresni azt az embert, aki kap egy új esélyt. Szerintem, nem kell keresni. Mindenkinek megvannak a démonai, csak van, aki le tudja őket egyedül győzni, de van, aki segítséggel sem. Így egy olyat kell, aki egy kis útmutatással újra otthonra lel. (amikor ezt írtam, még nem tudtam, az újra otthonra lel kifejezést szó szerint kell majd értenem.)