Néztem a kripta ajtajában álló vámpírt, és nem akartam hinni a szememnek, a szívemnek, az eszemnek. Emlékeztem Trull szavára: keresni fog, és hamarabb találkozol majd vele, mint azt gondolod. Beljebb lépett, egy finom kézmozdulatára becsukódott a kripta ajtaja, ettől megijedtem. Mi van, ha tévedek, ha ő mégsem Holló? A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, de amikor megszólalt, egyszerre boldog békesség töltött el.

- Emberek járnak a temetőben. Észrevehetnek – magyarázta a csukott ajtót. – Megváltoztál, Jess. Szép lettél és erőt sugárzó. Magabiztos. Mégis félsz. - Odajött hozzám, és leült mellém a fal tövébe. Nem hagyta, hogy válaszoljak, úgy néz ki, nem is várt választ. – Miért a földön alszol? Ha napközben erre járt volna valaki, és a nap elér, meghalsz.

- Sajnálom. – Döbbenten nézett rám, nem erre a válaszra várt, de nem akartam magyarázkodni. - Hogy találtál meg?

- A medál segített. Éreztem, hogy szükséged van segítségre. Közel voltál. Hát idejöttem. – Bólintottam, mintha érteném. Annyira természetesnek hangzott. Egyszer csak felcsattantam.

- Közel voltál? Segítségre volt szükségem? Képzeld, tíz évvel ezelőtt is szükségem lett volna a segítségedre, akkor mégsem adtál belőle. Nem voltál kíváncsi rám, ellöktél, magamra hagytál! Tudod, hogy megrémültem abban az erdőben? Persze, hogy tudod, hisz hallottad. Tudtad, hogy rettegek tőled. Aztán este már vámpírként ébredtem fel, holott azt se tudtam, hogy nem csak egy mese, hogy a vámpírok léteznek. Egyedül voltam, összezavarodva, egy levél volt mellettem magyarázatképp, hogy meg kellett volna halnom, de ehelyett csak vámpír lettem? Azt se tudtam, hol keressek mást. Boldog voltam, mikor megtaláltam Trullt és ő befogadott. Azt hittem, boldog lehetek, de eljött a vizsga és mennem kellett. Búcsúzáskor kiderült, Trull mindent tud rólad, hogy nem magamnak köszönhetem, hogy megtaláltam őt, hanem neked. A kezembe nyomta azt az átkozott medált, és elküldött. És most itt vagyok, és nincs senkim, és félek, nagyon félek… - Nem tudom, mennyit értett a kifakadásomból, a végén már zokogtam, szinte suttogtam a szavakat. Nézett rám elgondolkozva, szemeiben mély és őszinte fájdalom látszott. Ilyen szemei voltak Dean-nek is. Mély és őszinte. Azt kívántam, bárcsak itt lenne, és megölelne, mint rég. Talán a gondolataimban olvasott, talán tényleg meg akarta tenni, Holló a karjaiba zárt. Erős volt, mint minden vámpír, és biztonságban éreztem magam az ölelésében, mintha otthon lennék. Igazán otthon.

- Ne haragudj rám, Jess. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam neked, de nem maradhattam melletted. Ha tudtam volna, hidd el, magam tanítalak, megóvlak mindentől, de nem tehettem. Sajnálom. Azért vittelek a Trull otthonához közeli házba, hogy megtaláld, mert bíztam benne. Ő testvérem, mint neked Arnold, immár százötven éve.

Néma csöndben ültünk, egymást átkarolva, óráknak tűnő percekig. Végül eltolt magától, és nagyot sóhajtott.

- Nem maradhatok itt veled, bármennyire is szeretném, neked pedig el kell menned a Herceg várába, ott találsz majd valakit, aki segít neked, merre menj tovább. – Úgy hangzott, mint a régi meséskönyveimben a nagy kalandok kezdete. Ezt mosolyogva meg is jegyeztem, mire szélesen elvigyorodott és összekócolta a hajamat.

- Azért hangozott úgy Jess, mert az. Ez a te nagy kalandod kezdete, hogy merre jutsz, mivé válsz, az csak rajtad múlik. A saját kezeddel írod a sorsodat. – Az utolsó sort színpadiasan, mégis, őszintén mondta. Látva elképedt arcomat, mintegy magyarázatként hozzátette: - Olvastam valahol.

- Hova fogsz menni?

- A mindenkori Herceg vadásza vagyok, gyermekem. Feladatom van, amit meg kell tennem, emberek, vámpírok, akiket meg kell keresnem.

- Akkor ezért mondta Trull, hogy a medál biztosíték, mert félnek tőled?

- Így van. Félnek a bosszúmtól. – Felnevetett, röviden, vidámság nélkül. Félelmetes volt, bár tudom, nem akart megijeszteni. Aztán elkomorult az arca, és végtelen mély, sötét szemeivel rám nézett. - Biztos sok mindent hallasz majd rólam hosszú utad során. A történetek fele igaz, a többi egyszerű kitaláció. Hogy melyik hova tartozik, azt neked kell eldöntened. De bármit is hiszel el, tudnod kell: Szeretlek téged, Jessica. – Végigsimított az arcomon hosszú, furcsamód meleg ujjaival, és megpuszilta a homlokom. Soha nem hittem volna, hogy egy vámpír lehet ennyire érzékeny és kedves.

– Nem szeretek búcsúzkodni. Mennem kell.

- Várj! A Herceg kastélyába hogy jutok el?

- Úgy, ahogyan megtaláltad Trullt. Menj a szíved, vágyaid után. A Sors azt akarja, hogy beteljesítsd a Végzeted. Ehhez mindenképpen el kell jutnod a Herceghez, hisz ott találod meg a mágust, aki segít téged mindenben. Éppen ezért, minden azért lesz, hogy eljuss a Fekete Hegyre. Bízz meg Mágusban Jess, ő a te oldaladon áll, bármi történjék.

- Hallottam már a Hegyről, Trull sokat mesélt róla. De azt sose mondta, merre van.

- Kövesd az ösztöneidet, és megtalálod. – Megölelt, elfordult, és lebegő köpennyel indult el a kripta ajtaja felé, majd kilépett az ezüstszínben fürdő temetőbe.

Utána mentem, és ámulattal figyeltem, ahogy a méltóságteljes férfi megpördül a sarkán, körülötte - mint egy óriási sárkány szárnya - repül, örvénylik fekete palástja, haja sötétkék bársonyként hullámzik a levegőben. Holló egy másodperc alatt eltűnt a szemem elől, én mégis minden egyes pillanatot, ahogy megfordult, mintha egy-egy képkockaként láttam volna, és mélyen, kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetembe. Soha többet nem láttam őt viszont, így el se tudtam mondani, hogy a kalandomra való utalása szinte minden pontban hibás volt.

Az éjszaka jó része elment Holló látogatásával, én éhes voltam, és szerettem volna egy kicsit bejárni a környéket még napfelkelte előtt. Újra annál a kocsmánál találtam vacsorát, ahol tegnap, áldozatom, bár könnyű préda volt, nem undorított annyira, mint a múltkori férfi. Egy kapualjba fektettem az ájult embert, és hosszú léptekkel indultam a város melletti erdő felé. Találtam egy vékony ösvényt, ami egy csodálatosan szép helyre vitt. Onnan az egész környéket látni lehetett, a környező hegyeket, a lent elterülő tavat, a falut, ahol gyertyák voltak az ablakokban. Az egész annyira szép és magával ragadó volt! Leültem egy kőre, és csak néztem a tájat, és szívtam magamba a csodát, amit emberi szem csak ritkán lát.

Lassan elkalandoztak a gondolataim. Hogyan jutottam ide? Hiszen pár éve még csak egy lány voltam a sok közül… ma már egy felnőtt vámpír, a Holló gyermeke vagyok, aki a Herceg kastélyába igyekszik. Apám Mágusról beszélt. Nem hiszem, hogy a vámpírok foglalkoznának mágiával, boszorkánysággal. Igazából nem is hiszem, hogy ilyen létezik, de ezzel talán a saját létemnek mondok ellent. A Mágus vajon ember vagy vámpír? Férfi vagy nő? Mi köze lesz az elkövetkezendő életemhez? Ilyen és ezekhez erősen hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, szinte megállíthatatlanul örvénylettek, mint Holló köpenye. Tudtam, hogy jót akar nekem. De féltem. Féltem a jövőtől.